Az ösztönzők rendszere Hierarchia Kormányzat Hatalmi egyensúly Spontán rend Szabad társulás Kölcsönös segítségnyújtás Erőszakmentesség Közvetlen cselekvés A lehetőség ablaka

Keret egy szabad világhoz

Az alapvető kiindulópont

A szabad világ nem kezdődhet kész tervrajzzal. Ha valaki egyetlen rendszert tervezne mindenkinek, majd felülről rájuk kényszerítené, éppen azt a szerkezetet hozná létre újra, amelyet a szabadságnak meg kell haladnia.

A helyes kiindulópont ezért nem a társadalom előírt modellje, hanem egy keret, amellyel a kapcsolatokat, intézményeket és a változtatás módszereit értékelhetjük.

Ez a keret az autonómiát kívánja elősegíteni: azt a képességet, hogy saját életünket alakítsuk anélkül, hogy olyan struktúrák alá kerülnénk, amelyek lehetővé teszik másoknak az elnyomásunkat.

Célunk a szerkezeti tisztánlátás:

Mi a világ problémáinak valódi forrása?

Az ösztönzők rendszere

A válaszhoz először az ösztönzők rendszerét kell megértenünk.

Ösztönző minden olyan körülmény, amely okot ad egy embernek vagy csoportnak a cselekvésre.

Elsőként valószínűleg a pénz jut eszünkbe, de az csak egyetlen forma. Az embereket a biztonság, az összetartozás, az elismerés, a viszonosság, az önbecsülés, az alkotás és az együttérzés is motiválja.

Az ösztönzők rendszere a jutalmak, büntetések, kockázatok, lehetőségek és korlátok gépezete, amely egyes tetteket előnyössé, másokat költségessé téve tereli a viselkedést. Azt írja le, mire ösztönöz a rendszer a gyakorlatban, függetlenül attól, milyen értékeket vallanak a szabályai vagy az irányítói.

Jutalmazási rendszer

A központosított hatalmi struktúrák jutalmazzák a hatalomra, pénzre és ellenőrzésre törekvést. Aránytalanul kedveznek azoknak, akik a leginkább hajlandók hatalmat szerezni, mert a központosított ellenőrzés több hatalmi eszközt ad nekik mindenki mással szemben. ༆

Ezt az emberek „korrupciónak” nevezik, de az eredmény nem választható el a rendszertől. A rendszer jutalmazza a központosított hatalommal visszaélőket, az általuk irányított intézmények pedig megvédik őket az elszámoltathatóságtól.

Mélyebb alapként az ösztönzők rendszere az első. A hierarchia ott kristályosodik ki, ahol a hatalom összpontosítását jutalmazzák, a visszautasítás pedig költséges; azután fenntartja azt a szerkezetet, amely létrehozta.

Hierarchia

A hierarchia piramisszerű szervezet, amely egyik egyént vagy közösséget a másik alá rendeli. Rangokra épülő szervezet, ahol a rangkülönbségek a felhatalmazás szintjeinek felelnek meg (vagyis a lentebb állóknak való parancsolás jogának és a fentebb állóknak való engedelmesség kötelezettségének).

Politikai értelemben a hierarchia a parancsolás és engedelmesség társadalmi szerkezete. A korábbi ösztönzőrendszerek létrehozták a meglévő hierarchiákat; a hierarchia aztán átalakítja ezeket az ösztönzőket, hogy újratermelje önmagát.

Egy szervezet nem válik hierarchiává pusztán azért, mert a szerepek különböznek vagy tartósak; akkor kezdődik a hierarchia, amikor e szerepek parancsolási felhatalmazássá szilárdulnak, és engedelmességi kötelezettség társul hozzájuk.

A fennálló viszonyok akkor teszik lehetővé a hierarchiát, ha az élelem, föld, biztonság, munka, jog, információ vagy erőszak feletti ellenőrzés az egyik félnek hatalmi eszközt ad a másikkal szemben.

A hierarchia ezt az előnyt elismert felhatalmazássá, tartós rangkülönbségekké, parancsolássá és engedelmességi kötelezettséggé formalizálja. Kizsákmányolás akkor alakulhat ki, ha ez az előny fennálló igénnyé szilárdul egy másik ember engedelmességére.

Miután létrejött, a hierarchia már nem pusztán az ösztönzők eredménye, hanem ösztönzőket létrehozó mechanizmus lesz. Jutalmazza a felhatalmazás felhalmozását és a stratégiai engedelmességet. Bünteti a visszautasítást, kiválasztja a parancsolásra alkalmas személyiségeket, és újratermeli a fennmaradását igazoló körülményeket.

Az ösztönzőrendszerek és a hierarchia megértése láthatóvá teszi a világunkat uraló hatalmi struktúrákat és az általuk létrehozott elnyomást.

Felhatalmazás

A felhatalmazás társadalmilag legitimnek elismert igény, amely egy embernek vagy intézménynek jogot ad a parancsolásra, engedelmességet követel, és parancsait erővel támasztja alá.

A felhatalmazás nem ugyanaz, mint a hatalom. A hatalom a cselekvés, meggyőzés, ellenállás, segítségnyújtás vagy károkozás képessége. A felhatalmazás a hatalmat jogosultsággá alakítja.

A szakértelem tájékoztathat, a vezetés irányt javasolhat, de egyik sem ad jogot bárkinek az uralkodásra. A felhatalmazás ott kezdődik, ahol az útmutatás döntési jogkörré válik, és a visszautasítás engedetlenséggé.

A felhatalmazásnak nem kell állandóan erőt alkalmaznia, mert a fenyegetés már az intézménybe van építve. A visszautasítók elveszíthetik jövedelmüket, otthonukat, státuszukat, a számukra szükséges dolgokhoz való hozzáférésüket, szabadságukat, vagy végül erőszakkal találkozhatnak.

Ez teszi lehetővé, hogy a felhatalmazás békésnek tűnjön. A parancs megszokottá, az engedelmesség elvárttá, a büntetés pedig a rend jogos érvényesítésévé válik.

A felhatalmazás társadalmi legitimitást ad a hierarchiának, és lehetővé teszi az uralom fennmaradását anélkül, hogy erőszakának minden pillanatban láthatóvá kellene válnia. ༆

Kormányzat

A kormányzat a hierarchia sajátos intézményi formája: központosított szervezet, amely egy teljes népesség és terület fölötti felhatalmazást, a legitim erőszak monopóliumát igényli, kötelező törvényeket alkot, adókat szed be, és bíróságokkal, rendőrséggel, börtönökkel és katonai erővel kényszeríti ki az engedelmességet.

Az az érv, hogy az emberek túl erőszakosak és megbízhatatlanok ahhoz, hogy uralkodók nélkül éljenek, mindkét irányban érvényes. Az uralkodók ugyanilyen esendő emberek, csak éppen hadseregeket, börtönöket, megfigyelést, adóztatást és törvényeket ellenőriznek. Az összpontosított hatalom nem fékezi meg az emberiség legrosszabb vonásait. Nagyobb hatókört ad nekik, és megóvja őket a felelősségre vonástól.

Ha az emberek veszélyesek, a válasz nem az, hogy néhányuknak hatalmat, felhatalmazást és milliók feletti ellenőrzést adunk. A bizalmatlanság a hatalom decentralizálása és szétosztása mellett szól, hogy egyetlen ember vagy intézmény se kényszeríthesse akaratát a népesség hatalmas részeire.

Kiválasztani, ki gyakorolja a felhatalmazást, nem ugyanaz, mint eldönteni, hogy továbbra is alá vagyunk-e vetve neki.

Az uralkodók ellenőrzése korlátozhatja őket, de ereje a hatalom megkérdőjelezésének képességéből, nem az uralkodó engedelmesség követelésére való jogosultságából származik. A fennálló parancsolási jog további veszélyt jelent: a megkérdőjelezettek megbüntethetik a visszautasítást, és ellenőrizhetik a velük szembeni fellépéshez szükséges erőforrásokat.

A szabad világ nem ígéri a sérelmek, konfliktusok vagy emberi hibák végét. A szétszórt hatalom a széttöredezés és az együttműködés kudarcának kockázatát hordozza. Egy felhatalmazással rendelkező intézmény továbbra is képes összehangolni a cselekvést vagy fékezni egy másik hatalmat; ezek a képességek különböznek az általa igényelt felhatalmazástól.

A felhatalmazás nem ellensúlyozza ezeket a kockázatokat; felnagyítja az emberi hibák következményeit azzal, hogy kiterjeszti hatókörüket, minden alávetettre ráterheli őket, és az őket kiváltó döntéseket elszigeteli a helyesbítő visszajelzéstől.

Még a szükséges védelem is függővé teheti az embereket a védelmet nyújtótól, aki aztán e függőséggel védheti a folyamatos parancsolási jogot.

Az uralmat nem oldja meg, ha egy hatalmat végsőnek teszünk meg pusztán azért, mert képes egy másikat korlátozni. Akkor korlátozzuk, ha egyik hatalom sem válhat végsővé. Minden másokat fékezni képes hatalomnak magának is nyitottnak kell maradnia az ellenállásra; különben az ellensúly lesz a következő uralom. Ha ezt az elvet következetesen alkalmazzuk, maga az egyensúly a biztosíték. A fennálló parancsolási igény nem hoz létre ellensúlyt; aszimmetriát teremt, amelyet az egyensúlynak szüntelenül fékeznie kell.

A felhatalmazás elutasítása azt jelenti, hogy megőrizzük a koordinációt és a korlátozás képességét anélkül, hogy bárkit fennálló igénnyel ruháznánk fel arra, hogy rendelkezzen azok felett, akiknek viselniük kell hibái következményeit.

A szabad világ gondolatát gyakran utópisztikusnak nevezik. Pedig a jelenlegi rendszer az igazán utópisztikus feltételezésre épül: hogy esendő embereket megfelelően kordában lehet tartani, miközben egész népességek feletti hatalmat, felhatalmazást és ellenőrzést bízunk rájuk.

Nem csupán az a baj, hogy most rossz ember ül a trónon. Az a baj, hogy egyáltalán van trón.

Adóztatás

A kényszer erő, büntetés vagy megfosztás alkalmazása, illetve az ezekkel való fenyegetés azért, hogy valakit akarata ellenére cselekvésre bírjanak, vagy megakadályozzák szabad cselekvésében.

Az adóztatás erőforrások büntetés fenyegetésével történő kényszerű elvonása.

A kormányzat erőforrásokat követel az emberektől, függetlenül attól, beleegyeznek-e az átadásukba. A visszautasítás nem zárja le a kapcsolatot. A kormányzat által kikényszerített szankciókat von maga után.

Ez különbözteti meg az adóztatást az önkéntes cserétől. Az önkéntes csere feltételezi a tényleges visszautasítás lehetőségét. Az adóztatás nem.

Az adóztatás elválasztja a döntést annak költségétől is. A kormányzat úgy költhet erőforrásokat, hogy a döntéshozók nem viselik maguk a teljes költséget, mert azt eloszthatják egy olyan népesség között, amely nem vonhatja vissza szabadon a támogatását.

A háború világosan megmutatja ezt a mechanizmust. Akik engedélyezik a háborút, nem személyesen finanszírozzák annak teljes költségét. A kormányzat millióktól vonja el az erőforrásokat, köztük a háború ellenzőitől is, így néhány döntéshozó anélkül rendelkezhet az erőszakhoz szükséges erőforrásokkal, hogy az azokat kényszerből átadó emberek beleegyezését kérné.

A kormányzat nem a kormányzott népességtől függetlenül teremti meg ezeket az erőforrásokat. Az adóztatás folyamatos hozzáférést ad neki az emberek munkájának gyümölcséhez folyamatos beleegyezés nélkül. ༆

A kérdés tehát mélyebb az adó mértékénél. Az adóztatás megteremti azt az elvet, hogy egy intézmény más munkájának egy részére tarthat igényt annak beleegyezése nélkül.

Hatalmi egyensúly

A hatalmi egyensúly olyan állapot, amelyben a hatalom eléggé megoszlik ahhoz, hogy egyetlen ember vagy intézmény se kényszeríthesse másokra akaratát anélkül, hogy érdemi ellenállásba, alternatívákba vagy költségekbe ütközne.

Az egyensúly nem jelenti azt, hogy mindenkinek azonos ereje, erőforrásai, tudása vagy befolyása van. Ezeknek a különbségeknek nem kell eltűnniük. Az a kérdés, hogy megnőhetnek-e annyira, hogy a visszautasítás értelmét veszítse, és felhatalmazássá szilárduljanak.

A hatalmi egyensúly megfordítja ezt az ösztönzést. Ha az emberek megőrzik az ellenállás, kilépés, átszerveződés és a szükségleteik alternatív utakon való kielégítésének képességét, az uralmat nehezebb létrehozni és költségesebb fenntartani.

A szabad világ ezért nem azon múlik, hogy az emberek eredendően jók vagy megbízhatók-e. Azon múlik, sikerül-e olyan körülményeket teremteni, amelyek között senki sem összpontosíthat elég hatalmat ahhoz, hogy mindenki más fölött uralkodjon. A kizsákmányolás ösztönzője megmaradhat, de a kizsákmányolás képességét korlátozhatja, hogy mások képesek ellenállni. ༆

Ehhez a hatalmat decentralizálni kell, és vissza kell juttatni az egyénekhez és a szabadon társuló csoportokhoz. Az autonómia és az önellátás fontos, mert a függőség hatalmi eszközt ad. Ha egyetlen intézmény ellenőrzi a létszükségleteket, az intézmény visszautasításának szabadsága nagyrészt jelképes.

Ugyanez a próba a politikán túl, a magánellenőrzésre is vonatkozik. A gazdasági kapcsolatok hierarchikussá válhatnak, ha a föld, lakhatás, munka vagy más nélkülözhetetlen dolgok ellenőrzése elegendő előnyt ad az egyik félnek ahhoz, hogy a visszautasítás költséges legyen, és a függőség engedelmességi kötelezettséggé váljon.

Az önellátás nem elszigeteltséget jelent. Az emberek mélyen egymásra utaltak maradhatnak, miközben sokféle élelem-, energia-, tudás-, kommunikáció-, támogatás- és együttműködési forráshoz férnek hozzá. Minél több alternatíva létezik, annál nehezebb bármely intézménynek annyira nélkülözhetetlenné tennie magát, hogy mindenki másnak parancsolhasson.

A hatalmi egyensúly tehát egyszerre két irányban hat. Feloldja a meglévő hierarchiát az azt fenntartó függőségek és hatalomkoncentrációk csökkentésével, miközben ellenáll a hierarchia visszatérésének a hatalom megosztásával, az alternatívák elérhetővé és a visszautasítás lehetővé tételével.

Nincs biztosíték arra, hogy soha nem keletkeznek új hatalomkoncentrációk. Egy ilyen garanciához újabb, elég erős felhatalmazás kellene a kikényszerítésére. A cél inkább az, hogy a hatalom összpontosulása ne váljon állandóvá és kikerülhetetlenné.

A hatalom elmozdulhat, összegyűlhet és szétszóródhat. Az számít, hogy megkérdőjelezhető maradjon.

Egy nélkülözhetetlen szolgáltatáshoz nem kell pótolhatatlan uralkodó. Még ha maga a szolgáltatás nem is sokszorosítható máshol, az ellenőrzése lecserélhető maradhat, ha az üzemeltetéséhez szükséges felszerelés, tudás, készletek és támogatás egyetlen szolgáltatón kívül is elérhetők. Így az ellenőrzés megváltozhat anélkül, hogy megszakadna annak biztosítása, amire az embereknek szükségük van.

A megbízható védelemhez tartós védelmi képesség kell, nem állandó parancsolási jog. Ez a képesség megoszlódhat független társulások között, hogy egyetlen védelmező se ellenőrizze az ellene való fellépéshez szükséges támogatást.

A fennálló parancsolási jog megváltoztatja a viszonyt: a visszautasítás önmagában büntetés alapja lehet, és a védelmező ellenállással szemben is érvényesítheti követeléseit. A védelmet nehezebb megkérdőjelezni, ha a védelmező az ellene való fellépés eszközeit is ellenőrzi.

Az egészséges hatalmi egyensúly a koncentráció elleni centrifugális nyomásokra épül, és erősíti őket. Ahol az alternatívák, a verseny, az ellenállás és az új társulások életképesek, ott ezek fékezik a további összpontosulást.

A tartós hatalmi egyensúlyt az oktatás erősíti, amely terjeszti a tudást és a képességeket, a lehetőség, amely nyitva tartja az alternatívákat, valamint az elrettentés, amely növeli az uralom költségét. Konfliktus esetén a választottbíráskodás, rehabilitáció, jóvátétel és különválás módot ad a sérelmek és nézeteltérések kezelésére anélkül, hogy a vita állandó felhatalmazás alapjává válna.

A cél nem csupán az uralom fékezése, hanem az emberi lehetőségek és az emberek megtörhetetlen képességének felszabadítása, hogy ellenálljanak az engedelmességre szorításnak.

A szabad világ csak ott lehetséges, ahol a hatalmi egyensúly megőrzi az autonómiát, és rendszerszinten megakadályozza, hogy egy ember vagy intézmény másokra kényszerítse akaratát.

Spontán rend

A spontán rend jelentős összehangoló erő: a decentralizált tárgyalások, cserék és vállalkozás összeadódva nagy léptékű koordinációt hoznak létre minden tudatos terv vagy a társadalmi és gazdasági fejlődés kifejezett közös tervrajza nélkül, illetve bármely ilyen terv lehetőségeit meghaladó módon.

A körülöttünk lévő rend nagy része már így fejlődik. A nyelvet senki sem tervezte meg teljes rendszerként. Nemzedékeken át számtalan ember kommunikációjából, a szavak igazításából, szokások alkotásából és egymásra adott válaszaiból bontakozott ki. Az internet tudatos projektek és közös protokollok révén fejlődött, de a teljes rendszert, amellyé vált, egyetlen tervező sem alkotta meg.

A spontán rend középpontjában az egyensúly áll. Az egyensúly nem rögzült vagy mozdulatlan állapotot jelent. Folyton változó egyensúly, amelyet különféle nyomások egymásra hatása és a rendszer alkalmazkodása hoz létre.

E nyomások formálják a természeti, társadalmi és társadalmi-gazdasági rendszereket. Az egyik rész változásai máshol következményekkel járnak, amelyek újabb válaszokat váltanak ki az egész rendszerben. A szűkösség, bőség, ösztönzők, együttműködés, konfliktus, kereslet és elérhető alternatívák különböző irányokba terelik a viselkedést. Az ösztönzők rendszere alakítja az alkalmazkodás irányát azzal, hogy meghatározza, mely viselkedéseket jutalmazzák, melyektől tartanak vissza, és melyeket teszik költségessé. A rend e hatások kölcsönhatásából, nem pedig az egész fölött uralkodó egyetlen erőből keletkezik.

Ez a folyamat visszacsatoláson keresztül működik. Az emberek cselekszenek, megtapasztalják a következményeket, figyelik egymást és alkalmazkodnak. Minden válasz új információt hoz létre, amely befolyásolja a következő lépést. Ismételt alkalmazkodással a helyi kölcsönhatások olyan összefüggő mintákká állhatnak össze, amelyeket senki sem tervezett és teljesen nem is ért.

Bizonyos kudarcokat nem lehet biztonságosan a próbálkozásra és javításra hagyni, mert következményeik visszafordíthatatlanná válhatnak, mielőtt a visszajelzésre reagálni lehetne. Ezek a kockázatok előzetes felkészülést és koordinációt követelnek, nem csupán utólagos igazodást.

Ha a kárt el lehet rejteni vagy másokra lehet hárítani, a visszacsatolás az együttműködés helyett a kizsákmányolást jutalmazhatja. A spontán rend önmagában nem eredményez kívánatos kimeneteleket; az ösztönzők rendszere formálja azt, ami létrejön.

A központosított ellenőrzés akkor zavarja ezt a folyamatot, ha az elosztott visszacsatolást előírt eredménnyel próbálja helyettesíteni. A tudás azok között az emberek között oszlik meg, akik valóban találkoznak a változó körülményekkel; nagy része helyi, gyakorlati és átmeneti. A lépték és az összetettség növekedésével a központi hierarchiának egyre több információt kell feldolgoznia egyre nagyobb távolságokból, ezért néhány döntéshozónak egyre nehezebb az egész rendszerre olyan hatásosan reagálnia, mint azoknak, akik közvetlenül benne cselekszenek.

A spontán rend lehetővé teszi az összetettség kezelését a tudás és alkalmazkodás sok, egymással kölcsönhatásban álló pontján keresztül. A koordináció a rendszer saját összegyűlt válaszaiból keletkezik. Mivel az alkalmazkodás nem függ teljesen központi irányítástól, a zavarok helyben kezelhetők, alternatívák fejlődhetnek, és a tágabb szerkezet a kudarcokhoz alkalmazkodva tovább szerveződhet.

Az eredmény a kialakuló rend: nagy léptékű koordináció, amely a kisebb részek folyamatos kölcsönhatásából születik. A rend nem a rendszer fölé helyezett dolog. Maga a rendszer állítja elő, miközben részei egymásra reagálnak és egy változó egyensúly felé mozdulnak.

A rendet nem lehet egyszerűen törvénnyel előírni. A rend az emberek együttműködési döntéseinek kialakuló eredménye. Ha az ösztönzők konfliktusra késztetik őket, a törvény önmagában nem teszi őket együttműködővé. A szabad világ építése olyan ösztönzők létrehozása, amelyek lehetővé teszik az együttműködést és a rendet.

Hálózatok

A hálózat összekapcsolt emberek vagy csoportok szerkezete, akik közvetlenül kommunikálhatnak, koordinálhatnak és cselekedhetnek anélkül, hogy minden kapcsolatot központi felhatalmazáson keresztül kellene lebonyolítaniuk.

A hierarchiák kevés központi pontba összpontosítják az információt és a döntéshozást. A hálózatok elosztják őket. Az összehangolás alulról fejlődhet, ahogy az emberek közvetlenül reagálnak a változó körülményekre, információt cserélnek és gyakorlati szükségletek köré szerveződnek.

Ennek egyik mechanizmusa a stigmergia: a cselekvések jeleket hagynak, amelyek további cselekvéseket irányítanak. ༆ Az emberek mások korábbi tetteire reagálnak, így az összetett koordináció központi tervező nélkül is kialakulhat és terjedhet.

A rizóma ezért rendkívül erős szerkezet. A központi törzs köré szerveződő fával szemben oldalirányban, sok összekapcsolt gyökér és hajtás révén terjed. Elágazik, újra összekapcsolódik, szaporodik, és akkor is növekszik, ha részei károsodnak. Egyetlen pont sem ellenőrzi vagy fogja át az egészet.

Egy hálózat nem decentralizált pusztán azért, mert nincs formális hierarchiája; ha egyetlen csomópont nélkülözhetetlenné válik, a függőség újrateremtheti a hierarchiához szükséges hatalmi eszközt. Ez a függőség akkor is kialakulhat, ha sok csomópont ugyanazokra a beszállítókra, erőforrásokra, információkra vagy kapuőrökre támaszkodik, vagy ha maga a koordináció megnehezíti a meglévő hálózat elhagyását.

A lépték tehát formális hierarchia nélkül is újrateremtheti a függőséget; az a lényegi kérdés, hogy a kritikus funkciók feletti ellenőrzés továbbra is megkérdőjelezhető-e, és maguk a funkciók átadhatók-e, más útvonalra terelhetők-e vagy helyettesíthetők-e.

Ezért kezdődik az igazi változás alulról. A felülről ráerőltetett változás függ attól a központosított felhatalmazástól, amely elrendelte. Az alulról növekvő változás számtalan független ponton terjedhet, összeköttetéseik révén erősödhet, és egyre nehezebben sajátítható ki, fojtható el vagy fordítható vissza.

A megosztott hálózatok a tartalék kapacitások, az alternatív útvonalak és annak képessége révén ellenállóak, hogy kudarc esetén átszerveződjenek. A hierarchia az ellenőrzéssel együtt a kudarcot is összpontosítja. A hálózatok más kapcsolatokon keresztül újjászerveződhetnek, párhuzamosan kísérletezhetnek és megkerülhetik a fennakadásokat.

A spontán rend a hálózatokon keresztül növekszik: az összehangolás sok együttműködő részből ered, és a nélkülözhetetlen ellenőrzési pont hiánya az egész szerkezetet alkalmazkodóbbá, ellenállóbbá és nehezebben kisajátíthatóvá teszi.

Szabad társulás

A szabad társulás kizárja a ráerőltetett tagságot, a kötelező részvételt és minden olyan felhatalmazást, amely megakadályozza a békés kilépést. Egyetlen csoport sem tarthat igényt az ember folyamatos részvételére a folyamatos beleegyezésén túl. Az emberek szabadon távozhatnak, irányt válthatnak, újra társulhatnak és alternatívákat alkothatnak, ahogy szükségleteik és érdekeik változnak.

A szabad társulás az egyénnel kezdődik. Egy kapcsolatba, szervezetbe vagy közösségbe való belépés nem jelenti az autonómia átadását. A beleegyezésnek fenn kell maradnia mindaddig, amíg a részvétel tart; a tegnapi megállapodás nem válhat holnap állandó igénnyé valaki felett.

A kilépés nem valódi, ha a távozás az élethez szükséges dolgok elvesztésével jár; a szabad társulás olyan erős alternatívákon múlik, amelyek a visszautasítást ténylegessé, nem csupán formálissá teszik.

Ezeknek az alternatíváknak akkor kell elérhetőknek lenniük, amikor szükség van rájuk: legyen hol megszállni, hogyan odajutni, és legyen gondoskodás, amely a változás alatt sem szakad meg. Közös tartalékok és a befogadásra vonatkozó megállapodások még a válság előtt lehetővé tehetik ezt. Senkinek se kelljen egyedül újrateremtenie a megélhetését ahhoz, hogy visszautasítson egy szolgáltatót.

Az emberek természetesen társulnak közös érdeklődés, szükségletek, kapcsolatok és célok mentén. Ezek a rokonságok tényleges összhangra, nem ráerőltetett tagságra épülő csoportokat hoznak létre. Egy ember egyszerre sokféle társuláshoz tartozhat, amelyek mind életének más oldalát tükrözik, anélkül hogy bármelyik igényt tartana egész személyére.

Nem kell mindenkinek egyetértenie. Az emberek tárgyalhatnak, kompromisszumot köthetnek és békésen rendezhetik konfliktusaikat esetről esetre. Ha céljaik túlságosan eltávolodnak egymástól, különválhatnak. Egy társulás több részre oszolhat, megtarthatja a még működő kapcsolatokat, elengedheti a nem működőket, és egészen új formákban kapcsolódhat össze.

Ebből lehetséges berendezkedések hatalmas választéka születik. A csoportok létrejöhetnek, szétválhatnak, átfedhetik egymást, újra összekapcsolódhatnak és a körülményekkel együtt irányt válthatnak. Ahelyett, hogy össze nem illő embereket egyetlen döntésre kényszerítene, a szabad társulás megengedi, hogy különböző válaszok létezzenek egy időben. ༆ A sokféleség az emberek korlátlan változatosságából és abból a képességükből ered, hogy eltérő társulási formákat alkothatnak. A pluralizmus a szabadság szerkezeti következménye lesz, nem felülről kapott engedmény.

Ez a közösség jelentését is megváltoztatja. Attól, hogy százezrek vagy milliók ugyanazon a területen élnek, még nem alkotnak egyetlen jelentéssel bíró társadalmi testet. A közösség a kapcsolatokból, ismeretségből, közös célból, közelségből és egymás iránti törődésből nő ki. Az erős helyi társulások szorosan kapcsolódhatnak tágabb hálózatokhoz anélkül, hogy egyetlen felhatalmazás nyelné el őket.

A nagy lépték tehát önmagában nem kíván hierarchiát. Kis társulások horizontális, egymást átfedő hálózatokon keresztül kapcsolódhatnak össze, együttműködve ott, ahol érdekeik találkoznak, és függetlenül maradva másutt. Az információ, az erőforrások, a tudás és a koordináció e kapcsolatokon át mozoghat anélkül, hogy központi parancsnoki szerkezeten haladna keresztül.

Nem minden funkciót kell a mai léptékében megszervezni. A nagyobb helyi képesség csökkentheti a nagy távolságokon átívelő koordinációtól való függőséget. Ahol a tágabb összehangolás továbbra is szükséges, a hálózatok régiók közé is kiterjeszthetik az együttműködést anélkül, hogy ez a koordináció a résztvevők feletti fennálló felhatalmazássá válna.

Még ha minden tagjának van is beleszólása, egy koordináló testület akkor igényel felhatalmazást, ha magához vonja az általános jogot annak eldöntésére, hogy a független emberek és társulások mely tevékenységei tartozzanak alá.

E hálózatok nyitva maradnak, mert az emberek felülről jövő jóváhagyás nélkül javasolhatnak, kísérletezhetnek, utánozhatják a bevált megoldásokat, módosíthatják őket vagy alternatívát hozhatnak létre. A sikeres formák önkéntes átvétel útján terjednek. A kudarcot vallók eltűnhetnek anélkül, hogy mindenkire kötelező kudarccá válnának.

A kilépés szabadsága segít megakadályozni, hogy e kapcsolatok uralommá keményedjenek. A kilépés jelenthet teljes távozást, kisebb részvételt, partnerváltást, párhuzamos társulás létrehozását vagy egyszerűen egy már nem működő megállapodás visszautasítását. Ahol a távozás azt jelenti, hogy az ember lemond valamiről, ami nem pótolható egyszerűen, vagy ugyanaz a kizárás különböző társulásokon át követi őt, a szabadság nemcsak a távozáson, hanem e feltételek megkérdőjelezésének vagy megváltoztatásának képességén is múlik. Ha a békés különválást akadályozzák és a részvétel kötelezővé válik, a társulás többé nem szabad.

Az emberek kiléphetnek egy társulásból anélkül, hogy kibújnának az okozott károkért vagy a szabadon vállalt, mások által ésszerűen figyelembe vett kötelezettségekért viselt felelősség alól. Egy kötelezettségért való felelősség nem igazolja automatikusan a teljesítés kikényszerítését. A választottbíráskodás, jóvátétel, különválás és más válaszok kezelhetik a megszegett vállalásokat úgy, hogy a konkrét vitához kötődnek. A felelősség a konkrét sérelemhez vagy vállaláshoz kapcsolódik; nem válhat az ember birtoklásává vagy általános engedelmességi kötelezettséggé.

Az együttműködés megtagadása önmagában nem kényszer. A létszükségletek ellenőrzésének felhasználása engedelmesség kikényszerítésére, vagy a készséges alternatívák elérésének megakadályozása viszont igen.

Bizonyos károk elől puszta különválással nem lehet kitérni, különösen ha hatásuk szétterjed vagy olyanokra hárul, akik nem tudnak egyszerűen kilépni alóluk; ez gyengíti a káros viselkedést egyébként fékező visszajelzést. A decentralizáció nem jelenti, hogy minden válasznak helyinek kell maradnia; ha a kár társulásokon vagy régiókon át érint embereket, az érintettek e határokon túl is összehangolódhatnak, közös normákban állapodhatnak meg, vagy követhetik a hatásokat.

Ahol a különválás nem akadályozza meg a kárt vagy nem állítja meg a folytatódását, az érintettek megvédhetik magukat, közvetítést kérhetnek, vagy másokkal együtt felléphetnek a leállítására. A közös veszély megállításához szükség lehet a másokat kockázatnak kitevő magatartás átmeneti korlátozására még akkor is, ha az érintettek nem értenek egyet, és az egyéni felelősség nem világos. A korlátok és költségeik emberekre hárulásának módja külön igazolást kíván.

A kárra hivatkozás nem dönti el a vitát; a védelemnek a konkrét kár megállításához kell kötődnie, nem válhat tágabb vagy határozatlan idejű ellenőrzés alapjává. A beavatkozók sem mentesülnek a megkérdőjelezéstől; a beavatkozás okainak, eszközeinek vagy folytatásának vitathatósága nem függhet kizárólag azoktól, akik végrehajtják. A független kifogásolásnak tényleges képességet kell biztosítania az indokolatlan korlátozások megváltoztatására vagy a beavatkozás megállítására, ha az indoka megszűnik.

Egyes problémák megoldatlanok maradnak ahelyett, hogy állandó felhatalmazást hoznánk létre, amely csak azért tudja garantálni a megoldást, mert hatalmában áll minden érintettet kényszeríteni.

A szabad társulás nem ír elő egyetlen végleges társadalmi berendezkedést. Ereje éppen abban rejlik, hogy ezt a kérdést nyitva hagyja. Lehetővé teszi, hogy a radikálisan szabad és autonóm emberek folyamatosan maguk alakítsák kapcsolataikat, számtalan egymást átfedő társulásból teremtve társadalmi rendet, nem pedig egyetlen olyan szerkezetet, amelynek felhatalmazása lenne mindet magába foglalni.

Kölcsönös segítségnyújtás

A kölcsönös segítségnyújtás viszonosságon alapuló együttműködés: az emberek segítenek egymásnak, mert érdekeinknek nem kell ellentétben állniuk. Mindannyiunknak eltérő szükségletei, képességei, ismeretei, erőforrásai és lehetőségei vannak. Megosztásukkal mindkét fél jobb helyzetbe kerülhet, mint korábban volt.

A szabad világ eltávolodik a nulla összegű kapcsolatoktól. A gazdagságot új érték előállításával teremtjük. Az együttműködés révén mindkét fél többet kaphat, mint amennyit egyedül előállított volna, de a kapcsolat nem valóban kölcsönösen előnyös, ha nyeresége másokra hárított költségekből ered. Az ilyen kapcsolatok könnyebbé válnak, ha megszűnnek a belépési akadályok és a mesterséges szűkösség, így több út nyílik arra, hogy az emberek gondoskodjanak magukról és egymásról.

A viszonosság az ismétlődő kapcsolatok révén erősödik. Az erős szomszédságok és közösségek a barátságból nőnek ki: az emberek ismerik egymást, törődnek egymás sorsával, ételt, szerszámokat, készségeket, tudást, menedéket, időt és támogatást osztanak meg. Ha a körülöttünk élők többé nem idegenek, a szegénységbe vagy hajléktalanságba kerülő ember nem marad láthatatlan probléma, amelyet távoli intézményre bíznak. Szükségleteit látják azok, akik ismerik és okuk van törődni vele.

E kapcsolatok tágabb kölcsönös segítő hálózatokká kapcsolódhatnak, a már ismerősökön túl is eljuttatva a támogatást és megsokszorozva azt, amit egy ember vagy szomszédság önmagában adhat. Az egyiknek élelme van, a másiknak üres szobája; valaki tud javítani, más tanítani, termeszteni, építeni, szállítani vagy gondoskodni. Minél inkább átfedik egymást e kapcsolatok, annál több úton kereshetnek az emberek segítséget, és annál kevésbé kell bárkinek egyetlen intézménytől függnie a szükséges dolgok eléréséhez.

A viszonosság nem kíván viszonzást minden gondoskodásban részesülőtől. Aki nem tud egyedül távozni vagy támogatást szervezni, annak szabadsága azon múlik, hogy a gondoskodást ne egyetlen ember vagy kapcsolat ellenőrizze.

Az egymást átfedő gondozói körök és a független kapcsolatok könnyebbé teszik a visszaélések megkérdőjelezését és a gondoskodás folytatását a változások közepette. Ha valaki nem képes tájékozott beleegyezést adni, a gondoskodásnak lehetőség szerint kifejezett kívánságait kell követnie, és szükségleteire kell korlátozódnia. A függőség senkinek sem ad tulajdonjogot a másik ember fölött.

A megbízható kölcsönös segítségnyújtás fenntartást is kíván. Az embereknek okuk van életben tartani a szolgáltatásokat, amelyeket használnak, fontosnak tartanak vagy később igénybe vehetnek. A folyamatos biztosítás ismétlődő munka- és erőforrás-hozzájárulásokon, közös tartalékokon, valamint a kimerült gondozók és fenntartók tehermentesítésén múlik.

A gondoskodás terhei egy adott időpontban nem feltétlenül egyenlően oszlanak meg mindenki között, de a tágabb hálózatok e különböző terheket több ember, erőforrás és kapcsolat között oszthatják meg, nem hagyva őket egyetlen emberre. Hiány idején a szükségletek és az elérhető készletek láthatóvá tétele lehetővé teszi a fontossági sorrend megtárgyalását és a helyi hálózaton túli segítség keresését. A szükséglet nem hoz létre hiányzó erőforrásokat, de a szűkösség sem alapoz meg jogot az engedelmességre.

A kölcsönös segítségnyújtás nem önfeláldozás. Akkor virágzunk, ha a körülöttünk élők is virágozhatnak. A biztonságosabban, egészségesebben, szabadabban és nagyobb képességekkel élő emberek saját életünket is biztonságosabbá, gazdagabbá és szabadabbá teszik. Az egyéni és a közös jóllét erősíti egymást, nem egy egyenlet két ellentétes oldalán áll.

Az uralom és a bosszú a béke helyett a konfliktus feltételeit termeli újra. A kölcsönös segítségnyújtás gondoskodással, szeretettel és reménnyel válaszol a szenvedésre, miközben megteremti azokat az anyagi feltételeket, amelyek között a szenvedés kisebb eséllyel szül újabb szenvedést.

Úgy teremtjük meg a békés világot, amelyben élni akarunk, hogy megtesszük az első lépést: most segítünk egymásnak, erősítjük a körülöttünk lévő kapcsolatokat, és olyan erőssé tesszük őket, hogy senkinek se kelljen egyedül szembenéznie a világgal.

Barátság

Az erős közösség a barátsággal kezdődik, nem a közösség elvont eszméjével. A barátság személyes, tudatos, önkéntes, és közvetlenül a résztvevői alakítják. Egyetlen nagyobb testület sem tarthat igényt e kapcsolatra pusztán azért, mert két ember ugyanahhoz a helyhez, csoporthoz vagy ügyhöz tartozik.

A barátoknak nincs szükségük külső felhatalmazásra, amely előírja kapcsolatukat vagy egyetértésre kényszeríti őket. Maguk döntik el, hogyan viszonyulnak egymáshoz, hol vannak a határaik, és mikor változzon vagy érjen véget a kapcsolat. A társulás szabadsága keveset ér a különválás szabadsága nélkül.

A barátságnak természetes határa is van. Nem nőhet egyetlen, mindenkit magába foglaló kapcsolattá, és ebben rejlik erejének egy része. A barátságok kicsik maradhatnak, miközben átfedik egymást és kifelé kapcsolódnak, lehetővé téve az együttműködés terjedését anélkül, hogy mindenkit ugyanabba a társadalmi testbe kötnének. A tágabb hálózatok a nem barátoknak is módot adnak a koordinációra anélkül, hogy a hálózatok egyetlen társadalmi testté válnának.

A cél barátokat szerezni, nem közösségeket építeni. ༆ Erősebb közösségek nőjenek ki azokból a kapcsolatokból, amelyeket az emberek valóban választanak.

Erőszakmentesség

A szabad világ építésében az erőszakmentesség az előnyösebb stratégia. Az új világ építésének módszerei formálják az azokból kialakuló szokásokat, ösztönzőket, szervezeteket és hatalommegoszlást. A politikai erőszak maga az ellenállás ösztönzőrendszerét változtatja meg: jutalmazza a titkolózást, parancsolást, kényszert és az erő összpontosítására képes szervezeteket.

A politikai erőszak megerősítheti azokat a struktúrákat, amelyek ellen irányul. Az erőszak láttán az emberek félnek. A félelem a védelmet ígérő intézményekhez — a rendőrséghez, hadsereghez és kormányzathoz — hajtja őket. Az erőszak így éppen a megtámadott hierarchia kényszerítő szerveit erősítheti, nagyobb igazolást adva a kormányzatnak a rendőri ellenőrzésre, megfigyelésre, elnyomásra és erő alkalmazására, miközben a szélesebb népességet a kihívók ellen fordítja.

A kormányzatnak már most is elsöprő fölénye van a szervezett erőszakban. Rendőrséget, hadseregeket, börtönöket, hírszerző rendszereket, fegyvereket és a felhatalmazása kikényszerítésére épített logisztikai hálózatokat ellenőriz. Az erőszak lehetővé teszi számára a szembenállás feltételeinek meghatározását és legnagyobb erősségének kihasználását.

Az erőszakmentesség más irányból támadja a hierarchiát. A közvetlen cselekvés, polgári engedetlenség, sztrájkok, visszautasítás, kölcsönös segítségnyújtás, önellátás, közösségépítés, építő alternatívák és a részvétel visszavonása azokat a függőségeket támadja, amelyek a központosított intézményeket működtetik. A kormányzat nem csupán erő révén működik; folyamatos együttműködéstől függ.

A remény is politikai erő. A cél nem az, hogy az embereket rettegéssel küzdelembe hajszoljuk, hanem hogy egy békés és szabad világ lehetőségével ösztönözzük őket, ahol jó életet élhetnek, álmaikat követhetik, képességeiket kibontakoztathatják és segíthetnek egymásnak. ༆

A remény a tapasztalat révén válik valósággá. A barátság, a kölcsönös segítségnyújtás, az autonómia, az önellátás, a kertek, az együttműködés, a közvetlen cselekvés és a működő alternatívák már most megmutatják egy másik életmód darabjait. Az előképszerű építkezés még a központosított felhatalmazás megszűnése előtt megosztja a képességeket. Ahogy az emberek egyre inkább képesek szabad társulás, kölcsönös segítségnyújtás, független tudás és alternatívák révén kielégíteni szükségleteiket, a központosított intézményektől való függőség kezd elhalványulni.

Az erőszakos forradalom az ellenkező irány kockázatát hordozza. Egy meglévő kormányzat lerombolása nem feltétlenül semmisíti meg az összpontosított hatalom szerkezetét. A fegyveres szervezetek fegyvereket, titkolózást, parancsnokságot, hírszerzést, logisztikát és műveleti képességet összpontosítanak. Ha a meglévő kormányzat azelőtt omlik össze, hogy a hatalom és a képességek megoszlanának, az erőszakra leginkább képes szervezet kerül a legjobb helyzetbe a keletkező hatalmi vákuum betöltésére. Az uralkodó megváltozik, miközben a szerkezet továbbra is kisajátítható.

Az erőszakmentesség nem jelent pacifizmust vagy az önvédelem megtagadását. Védekező erőre szükség lehet, ha a közvetlen sérelmet másként nem lehet megállítani. A cél az uralom megállítása, nem az erőszak felszabadítási szervezőelvvé tétele. Az erőszak végső eszköz marad.

Az önvédelem képessége tartós lehet, miközben alkalmazása védekező és átmeneti marad. A hatalmi egyensúly megosztottan és megkérdőjelezhetően tartja a védelmi képességet, a szabad társulás pedig megakadályozza, hogy az átmeneti erő állandó felhatalmazási struktúrává váljon.

A tartós fenyegetések felkészülést, megbízható készleteket, közös információt és társulások közötti koordinációt igényelnek. Az emberek konkrét védelmi feladatokat bízhatnak tapasztalt személyekre, miközben e szerepeket a feladatukra korlátozzák és nyitva hagyják a megkérdőjelezésre. A veszély különösen éles a védelemben, mert a védelmi képesség maga is új hatalomkoncentrációvá válhat. A különbség csak akkor marad valós, ha a fegyverek, készletek és külső támogatás egyetlen csoport kizárólagos ellenőrzésén kívül maradnak.

A megosztott védelem egy másik veszélyt is hordoz: egy társulás felkészülése megijeszthet egy másikat, amelynek válasza aztán látszólag igazolja az első félelmeit. Ahol lehetséges, a közvetlen kapcsolat, az aggasztó állítások független ellenőrzése és a mozgósítás kölcsönös korlátozása mindkét félnek utat adhat a visszalépésre anélkül, hogy feladnák önvédelmi képességüket.

A vészhelyzeti koordinációnak a feladatra kell korlátozódnia és megkérdőjelezhetőnek kell maradnia. A megosztott védelem is vereséget szenvedhet; a központosított parancsnokság sem garantálja a túlélést.

A szabadságnak nem csak a küzdelem után kell eljönnie. Felismerhetőnek kell lennie abban, ahogyan a küzdelmet folytatjuk.

A 3,5%-os szabály

A rendszerszintű változáshoz nem kell, hogy egy teljes népesség egyszerre keljen fel.

Erica Chenoweth és Maria Stephan kutatása szerint az 1900 és 2006 között rendszerváltásért, függetlenségért vagy a megszállás megszüntetéséért indított nagy erőszakmentes kampányok több mint kétszer akkora arányban jártak sikerrel, mint az erőszakosak.

E kutatásból később alakult ki a 3,5%-os szabály: az eredeti adathalmazban egyetlen erőszakmentes kampány sem bukott el, miután csúcspontján a népesség legalább 3,5%-át aktívan mozgósította.

A kormányzat nem csak rendőri és katonai erővel működik. Attól függ, hogy a társadalom tagjai tovább dolgoznak, engedelmeskednek, végrehajtják a parancsokat, mozgatják az erőforrásokat, fenntartják az infrastruktúrát és elfogadják felhatalmazását. A kormányzat sokkal több ember együttműködésétől függ, mint ahányan ténylegesen kormányoznak.

Az aktív résztvevők a nyomásnak csak egy részét jelentik. Ahogy a részvétel és a visszautasítás terjed, az együttműködés bizonytalanabbá válik. A munkások nem működnek együtt. A parancsok végrehajtatlanok maradnak. A támogatók átállnak. A belső emberek nem hajtják végre az utasításokat. Az intézmények működése meginog. A hatalmi egyensúly elmozdul, mert a szerkezet elveszíti a fennmaradásához szükséges emberi együttműködést.

Az erőszakmentes mozgalmak sokkal szélesebb részvételi körre támaszkodhatnak, mert az ellenálláshoz nem kell mindenkinek katonává válnia. Az emberek sztrájkolhatnak, bojkottálhatnak, visszautasíthatnak, megvonhatják támogatásukat, erőforrásokat adhatnak, másokat befogadhatnak vagy egyszerűen nem működnek tovább együtt.

Későbbi kutatások szerint az erőszakmentes kampányok 2010 után kevésbé voltak sikeresek. Chenoweth ezt egyrészt a kormányzatok ellentevékenységének alkalmazkodásával, másrészt azzal magyarázza, hogy a mozgalmak egyre inkább gyors mozgósításra támaszkodnak a nyomás fenntartásához szükséges szervezet, stratégia és kitartás nélkül. A mozgósítás ablakot nyithat, de tartós szervezet és gyakorlati képesség nélkül ez bezárulhat, mielőtt létrejönnének a tartós változás feltételei.

A 3,5%-os szabály nem törvény és nem garantált küszöb. A legtöbb sikeres erőszakmentes mozgalom sosem érte el a 3,5%-ot, és későbbi kutatás látszólagos kivételt is talált. Történelmi mintázat, nem a siker képlete.

A 3,5%-os szabály tanulsága nem az, hogy a népesség pontosan 3,5%-a bármely kormányzatot megadásra kényszerítheti.

Hanem az, hogy az átalakuláshoz nem kell egyöntetű ébredés.

Közvetlen cselekvés

A közvetlen cselekvés azt jelenti, hogy magunk foglalkozunk egy problémával, ahelyett hogy a felhatalmazottakat kérnénk a megoldására. A felhatalmazáson keresztül keresett reform felfelé adja át a változtatást. A közvetlen cselekvés megtartja a cselekvőképességet az érintetteknél.

Amit látunk, nem egyszerűen korrupció. A rendszer a belé épült ösztönzőket és hatalomkoncentrációkat követi. A képviselők lecserélése változtathat a döntéseken, de érintetlenül hagyja a felhatalmazás gépezetét. A képviseleti politika a bürokrácia rétegei alá temeti az okot és okozatot: az emberek cselekszenek, majd várják, hogy az intézmények eldöntsék, mi történik. A közvetlen cselekvés itt és most hoz létre változást. Az emberek látják az eredményt, kipróbálják és tovább építik.

A közvetlen cselekvéshez nem kell engedély. Az embereknek nincs szükségük felülről jövő jóváhagyásra ahhoz, hogy együttműködjenek, problémákat oldjanak meg, megvonják a támogatást vagy alternatívákat teremtsenek. A változás ott kezdődhet, ahol az embereknek már van képességük cselekedni, majd alulról terjedhet, ahogy mások átveszik a működő megoldásokat.

Az alul lévőknek azért van hatalmuk, mert a hierarchia nem tud magától működni. Egy sztrájk azonnal megmutatja ezt a függőséget. Az általános sztrájk egyszerre állíthatja meg a gépezet nagy részeit. A vadsztrájk megmutatja, hogy a munkások a képviseletükre létrehozott intézmények engedélye nélkül is gyakorolhatnak közös hatalmat.

A közvetlen cselekvés ezt a függőséget hatalmi eszközzé alakítja. Különbség van a szerkezettel való szembeszegülés és a működéséhez szükséges dolog elvonása között. A visszautasítás és a kilépés magát a viszonyt változtatja meg.

A közvetlen cselekvés olyan alternatívákat épít, amelyek csökkentik a hierarchia szükségességét. A kölcsönös segítségnyújtás, önellátás, független csere, szövetkezetek és párhuzamos intézmények képessé teszik az embereket szükségleteik közvetlenebb kielégítésére.

A két oldal erősíti egymást. Állítsuk le a gépezetet, miközben alternatívákat építünk. Az ellenállás csökkenti a hierarchia képességét. Az építés csökkenti a hierarchiától való függőséget.

Az emberek megvonhatják engedelmességüket, miközben az arra rászorulókkal való közvetlen együttműködés révén fenntartják a szükséges munkát. Az átmeneti fennakadás hatalmi eszközt adhat, de továbbra is kérdés, ki viseli a költségét. Ha ez az előny azon múlik, hogy a megtámadott szerkezetet kevéssé befolyásoló embereket fosztunk meg valamitől, az ellenállás rájuk hárítja a nyomás árát. A nélkülözhetetlen funkciókból való tartós kilépéshez helyettesítő útvonalak vagy folyamatos hozzáférés kell. Az az ellenállás, amely saját alternatíváit éhezteti, erősíti a parancsolás visszaállításának igényét.

Az építés maga is nyomást teremthet. Amint az emberek függenek a felépített dologtól, a működtetők többet veszíthetnek a fennakadáson, és óvatosabbá válhatnak a szembenállással. Az ellenállás viszont veszélyeztetheti a megőrizni kívánt alternatívákat. E feszültség enyhül, ha az alternatívák tartalék kapacitások és más útvonalak révén túlélik a zavart, az ellenállás pedig azt vonja el a hierarchiától, amire szüksége van, anélkül hogy lerombolná az emberek számára fontos képességeket.

A közvetlen cselekvés előképszerű építkezéssé válik, mert az emberek a most létrehozott kapcsolatok és intézmények révén építenek szabad világot, nem halasztják a szabadságot valamely jövőbeli győzelem utánra.

Egyetlen cselekedetnek sem kell átalakítania az egész rendszert. ༆ Minden sikeres tett már most megoldhat valamit, növelheti az autonómiát, és lehetővé teheti a további cselekvést. Ahogy e képességek alulról összekapcsolódnak és erősítik egymást, elmozdítják a hatalmi egyensúlyt.

A kert

A szabad világnak nem kell egyszerre mindenütt kezdődnie. Ott kezdődik, ahol az emberek visszaszerzik a képességet, hogy magukról és egymásról gondoskodjanak. Termesszünk élelmet. Tanuljunk hasznos készségeket. Osszunk meg eszközöket. Dolgozzunk olyanokkal, akikben megbízunk. Támogassuk a helyi termelőket és szövetkezeteket. Kezdjünk valami hasznossal, ami fennmaradhat és terjedhet.

A kert szó szerinti és szerkezeti kép is. Egy kert a földből, tudásból, munkából és együttműködésből közvetlenül használható javakat teremt. A közös műhely helyet ad a szükséges dolgok elkészítésére és megjavítására. A termelői piac közvetlen cserébe hozza a termelőket és vásárlókat. Mindegyik lerövidíti az utat a szükséglet és az azt kielégíteni képes emberek között.

Nem egy adott gazdasági modell a lényeg.

Az önellátás az együttműködéstől, nem az elszigeteltségtől erősödik. Egy ember nem tud mindent megtenni, és nem is kellene. Az emberek eltérő készségeket fejlesztenek, megosztják a munkát, kicserélik termékeiket, és ott segítenek, ahol legjobbak. Ahogy a kertek konyhákkal, műhelyekkel, szövetkezetekkel, helyi termelőkkel és szomszédsági szolgáltatásokkal kapcsolódnak össze, az elszigetelt kezdeményezések a gyakorlati függetlenség tágabb hálózatává állnak össze. Minél több tudás, szerszám és termelőkapacitás van maguknál az embereknél, annál több választásuk van azokban a kapcsolatokban, amelyektől életük függ.

Építsünk helyben. Ismerjük meg a szomszédainkat. Szerezzünk barátokat azzal, hogy együtt hasznos dolgokat teszünk. Az emberek látják, mi hiányzik, mi romlik el újra meg újra, és mire van valóban szükségük másoknak. Könnyebb kezelni a problémákat, ha azok, akik megtapasztalják őket, közvetlenül beszélhetnek a segíteni képesekkel.

E kapcsolatok kifelé nőhetnek anélkül, hogy felfelé növekednének. A különböző csoportok szakosodhatnak, miközben autonómok maradnak, és közvetlenül kapcsolódhatnak ott, ahol hasznos az együttműködés. Egyetlen szervezetnek sem kell mindent nyújtania vagy az egészet irányítania. Az egymást átfedő társulások sűrű hálózata a különbségeitől erős: sokféle készség, kapcsolat, forrás és út a kudarc megkerülésére.

Nem az számít, hogy valami alternatívának nevezi-e magát. Az alternatíváknak is megvan a maguk ösztönzőrendszere, ezért ugyanazt kell kérdezni: mire ösztönöznek a gyakorlatban? A parancsolást újrateremtő szövetkezet keveset változtatott. A próba gyakorlati: az emberek meg tudják-e változtatni a munka módját, visszautasíthatják-e a feltételeit, vagy kiléphetnek-e anélkül, hogy elveszítenék egy alapvető szükséglet kielégítésének egyetlen útját?

Az egyetlen vízforrástól függő kert vagy az egyetlen ember tudásától függő műhely ott sérülékeny. A tanítható készségek, megismételhető módszerek, közös szerszámok és több forrásból származó készletek fenntartják a hasznos munkát anélkül, hogy bárkit pótolhatatlanná tennének.

Nem szükséges teljesen elszakadni a meglévő világtól. Kezdjük azzal, amit közelebb hozhatunk a közvetlen kapcsolatokhoz: egy élelmiszerforrással, egy készséggel, egy szerszámmal, egy szolgáltatással, egy szövetkezeti projekttel, egy erősebb barátsággal. Minden átadás kicsi, de hagy valamit, amire a következő építhet. Idővel az elszigetelt projektek hálózatokká válnak, a hálózatok ellenállóbbak lesznek, és a függőség szétoszlik.

A kertnek nem kell engedély, hogy erdővé váljon. Ott nő, ahol helye van, ott ágazik el, ahol a körülmények engedik, összekapcsolódik a már élővel, és további növekedés magvait termeli. Építsünk szabad világot ugyanígy: helyben, közvetlenül, békésen és alulról kifelé.

A lehetőség ablaka

A szabad világot a forradalmi pillanat előtt építik, nem utána.

A központosított intézményeket irányító emberek eltávolítása nem osztja szét az addig ellenőrzött képességeket. Az élelmet továbbra is szállítani kell. Az embereknek továbbra is tiszta vízre, gyógyszerre, menedékre, kommunikációra, közlekedésre, védelemre és a konfliktusok rendezésének módjaira van szükségük. Ha e képességek összpontosítva maradnak, aki a leggyorsabban állítja helyre őket, hatalmas hatalmat örököl.

A döntő munka tehát a látszólagos fordulópont előtt zajlik.

A szabad társadalom fokozatosan fejlődik olyan kapcsolatok, készségek, intézmények és infrastruktúra révén, amelyek már a központi parancsoláson kívül működnek. A kölcsönös segítségnyújtás hálózatai, a helyi élelmiszerrendszerek, a szövetkezetek, a független kommunikáció, a megosztott energiaellátás, a javítás képessége, a nyílt tudás, a gondoskodás hálózatai, a konfliktusrendezés és a decentralizált önvédelem gyakorlati képességeket helyez át a központi intézményektől az e gyakorlati képességekre támaszkodó emberek kezébe.

Ez az előképszerű építkezés stratégiai jelentése: az új építése a régi héján belül. A látható törés hirtelen jöhet. Az átvészeléséhez szükséges képesség lassan fejlődik ki.

Az átmenethez nem kell egyetlen tiszta szakítás. A régi intézmények továbbra is uralkodhatnak, miközben mellettük új kapcsolatok fejlődnek. Egyes funkciók gyorsan decentralizálódhatnak, mások sokáig központosítottak maradhatnak. Az emberek a meglévő struktúrákon belüli nyílásokat is használhatják, ha ez növeli tényleges autonómiájukat vagy a rajtuk kívüli szerveződés képességét. E lehetőségekkel élni lehet anélkül, hogy a meglévő struktúrát tennénk az átalakulás eszközévé. A kialakuló világ eleinte részleges, kompromisszumos és a leváltandó világgal összefonódott lesz.

Ha egy alternatíva ugyanazoktól a központosított intézményektől függ, amelyeket helyettesíteni kíván, az egyensúly megváltoztatása nélkül magába olvasztható.

Az alternatíva adhat valamit, amire az embereknek szükségük van, miközben továbbra is a régi szerkezet által ellenőrzött földtől, készletektől, infrastruktúrától vagy más erőforrásoktól függ. Ez lehetővé teszi a régi szerkezetnek, hogy terhe egy részétől megszabaduljon, miközben megőrzi a függésből fakadó hatalmi eszközei nagy részét. Egy funkció átvétele nem azonos a függőség felváltásával; az egyensúly csak akkor mozdul el, ha az emberek nagyobb képességre tesznek szert a folytatáshoz anélkül, hogy a régi szerkezet ellenőrizné azt, amire támaszkodnak.

Az alternatívák elnyomással találkozhatnak, amint képessé válnak központi funkciók helyettesítésére. Ahogy csökkentik a központosított intézményektől való függőséget, ezeknek az intézményeknek is erősebb ösztönzésük lehet a visszaszorításukra. Ahol az elnyomás minden ellátási forrást elvághat, a szétszórtság önmagában nem védelem. A független hálózatok közötti közös tudás és támogatás a helyszín vagy szervezet elvesztése után is lehetővé teszi a munka folytatását, így nem marad egyetlen szerkezet sem, amelynek eltávolítása megszüntethetné az alternatívát.

Az előképszerű építkezés olyan védőhálót teremt, amely megakadályozza, hogy az intézményi összeomlás társadalmi összeomlássá váljon.

A cél nem egyetlen tiszta, társadalmon kívüli enklávé létrehozása. Hanem azoknak a tereknek a megsokszorozása, ahol az emberek másféle kapcsolatok révén oldhatnak meg problémákat, e terek oldalirányú összekapcsolása és a mindennapi élet egyre nagyobb részének fokozatos áthelyezése beléjük. Minden önkéntes alternatívával helyettesített függőség gyengíti a régi rendszer hatalmi eszközeit. ༆ A kölcsönös támogatás minden kapcsolata növeli az emberek visszautasítási képességét.

Az átmenet az építésben lehet fokozatos, következményeiben pedig gyors.

A lehetőség ablaka akkor nyílik meg, amikor a központosított intézmények elég képességet vagy legitimitást veszítenek ahhoz, hogy a korábban állandónak tekintett berendezkedések tárgyalhatóvá váljanak. Ehhez nem kell a civilizáció teljes összeomlása. Megszakad egy ellátási lánc. A kormányzat elveszíti legitimitását. Egy vállalat elhagy egy várost. Leáll az elektromos hálózat. Egy pénznem megbízhatatlanná válik. Sztrájk állítja le a szokásos szolgáltatásokat. A monopólium már nem tudja biztosítani azt, amitől az emberek függenek. A központosított rendszerek helyenként, ágazatonként és funkciónként egyenetlenül mondanak csődöt.

Minden kudarc rést nyit, amelyben az alternatívák átvehetik annak egy részét, amit a régi szerkezet már nem képes nyújtani.

E rések újra meg újra megjelenhetnek. A párhuzamos intézmények viszonylagos stabilitás idején fejlődnek. A központi rendszer meggyengül. A meglévő alternatívák átveszik egyes feladatait. Megerősödnek, tanulnak, összekapcsolódnak, és a következő válságba az előzőnél nagyobb képességekkel lépnek. A régi hierarchia fennmaradhat, de minden ciklus csökkentheti az emberek tőle való függőségét.

Ez nem az összeomlásra várás stratégiája. Olyan körülményekre készülés, amelyeket senki sem tud megbízhatóan előre látni.

Ha a központosított intézmények meggyengülnek, a szabadság nem jön létre automatikusan. A válság félelmet, hiányt, bizonytalanságot és igényt szül a megbízható rendre. Ezek a körülmények erősíthetik a kölcsönös segítségnyújtást, de a fasizmust, militarizmust, szervezett bűnözést, vallási önkényuralmat vagy a stabilitás helyreállítását ígérő új kormányzatot is.

A hatalmi vákuum olyan funkciók iránti igény, amelyeket már nem látnak el megbízhatóan. Az tölti be, aki ezeket a szükségleteket képes kielégíteni.

Aki élelmet, gyógyszert, kommunikációt, közlekedést, védelmet és működő infrastruktúrát nyújt, óriási befolyáshoz jut. Ha csak önkényuralmi szervezetek rendelkeznek e képességekkel, a rémült emberek elfogadhatják a parancsolást, mert a hierarchia tűnik az egyetlen még működő szerkezetnek.

Ezért az előképszerű építkezés egyben felkészülés az önkényuralmi utódlás megakadályozására. A válság előtt kialakított párhuzamos intézmények más lehetőséget adnak az embereknek. A megosztott készségek, meglévő kapcsolatok, működő hálózatok és a parancs nélküli együttműködés tapasztalata csökkenti a központi összeomlás által másként teremtett vákuumot.

Ezek nélkül az alternatívák nélkül az összeomlás nem szünteti meg a függőséget. Fokozza.

Az alternatíváknak működniük is kell. Ha a részvétel szabadidőt, pénzt vagy biztonságot igényel, az éppen azoknak a legnehezebb, akik már most a legnagyobb nyomás alatt állnak. A legtöbb ember nem fogad el teljes filozófiát, mielőtt részt venne bennük. Beléphetnek, mert az étel megfizethető, a gyermekgondozás megbízható, a szomszédság biztonságosabb, a javítóműhely pénzt takarít meg, vagy a résztvevők méltósággal bánnak velük. A szabad társulás, kölcsönös segítségnyújtás és spontán rend erősebb érv, ha az emberek közvetlenül megtapasztalhatják őket.

A mérce gyakorlati: kielégít-e az alternatíva valós szükségletet, miközben növeli az autonómiát és megosztja a képességeket?

A nyomás alatt működésképtelen projekt nem vezeti át az embereket egy válságon. A kontroll összpontosításával működő projekt pedig egyszerűen a következő hierarchiává válhat. Az alternatíva csak akkor működik, ha módszerei megőrzik az autonómiát és a szabad társulást.

Próbáljuk ki a helyettesítést, mielőtt rá támaszkodnánk: folytatódhat-e az ellátás, ha megszűnik a finanszírozás, kiesik egy beszállító, vagy kulcsemberek távoznak? A mindennapi meghibásodások és a tényleges átadások feltárják, mi függ még mindig a központosított intézményektől. A hirtelen összeomlás megelőzheti, hogy e munka elegendővé váljon. Ilyenkor a készletek, a fenntartás és a gondoskodás megőrzése fontosabb a függetlenség kinyilvánításánál; az átmeneti függőség nem teremt állandó parancsolási jogot.

E folyamatok egyszerre zajlanak: építsünk a mostani szükségleteket kielégítő képességeket, és használjuk őket az uralomtól való függőség csökkentésére. Építés nélkül az ellenállás vákuumot hagyhat. Ellenállás nélkül az alternatívák a meglévő rendszer keretei közé szorulhatnak.

A cél, hogy a központosított intézmények fokozatosan egyre kevésbé legyenek szükségesek.

A funkciók egyenként költözhetnek át. A tudás kikerülhet a központi ellenőrzés alól. Az átmeneti kölcsönös segítségnyújtás tartós társadalmi infrastruktúrává válhat. Az informális ellátási utak tartós hálózatokká fejlődhetnek. A közösségek megőrizhetik a vészhelyzetben bevált megoldásokat. Még a sikertelen projektek is hátrahagyhatnak készségeket, kapcsolatokat, eszközöket és tudást, amelyek megerősítik a következő kísérletet.

Amit eddig felépítettünk, nem szab határt annak, amit még felépíthetünk. Az emberi találékonyság felszabadítása újításokat indít el, és elérhető közelségbe hozza azt, ami egykor lehetetlennek tűnt.

A siker nem feltétlenül egy kormányzat bukásaként vagy az épületei fölé emelt zászlóként érkezik. Megjelenhet a központosított intézmények jelentőségének hosszan tartó hanyatlásaként, ahogy hasznos feladataik máshová kerülnek.

A döntő győzelem nem a gépezet elfoglalása.

Hanem a gépezet feleslegessé tétele.

Bizonytalan, mikor jön a következő nagy lehetőség. A rendszerek túlélhetik az instabilitást, magukba olvaszthatják az ellenállást, vezetést válthatnak, átháríthatják a költségeket, megreformálódhatnak vagy elnyomást alkalmazhatnak. Az összeomlás előrejelzésétől függő stratégia törékeny.

Az előképszerű építkezéshez nem kell jósolni. Ha a meglévő rendszer fennmarad, a független kapcsolatok és képességek már most javítják az életet. Ha lassan hanyatlik, az alternatívák átvehetik az elhagyott feladatokat. Ha válságok ismétlődnek, minden megnyíló lehetőség erősebbé teheti a párhuzamos társadalmat. Ha nagyobb törés történik, a már készletekkel, készségekkel és működő kapcsolatokkal rendelkező hálózatok olyan alternatívákat adnak, amelyek megakadályozhatják, hogy a keletkező vákuumot újabb központosított felhatalmazás töltse be.

A lehetőség ablakára tehát nem várni kell.

Olyasmi, amely felé építkezünk.

A szabad világ akkor nő, amikor a hierarchia még állandónak látszik. Minden kert, barátság, szövetkezet, készség, hálózat, kölcsönös segítő tett és a gyakorlati képesség minden független forrása újabb helyet teremt, ahonnan az emberek engedélyre várás nélkül cselekedhetnek. Ahogy ezek az alternatívák összekapcsolódnak, a függőség szétszóródik, és hatalmi egyensúly alakul ki.

Amikor a következő ablak megnyílik, a szabadságnak nem kell a semmiből indulnia.

A szabad világ várni fog.

Vox Libera

Az alapvető kiindulópont

„Semmi sem veszélyesebb a dogmatikus világnézetnél — semmi sem korlátozóbb, semmi sem vakít el jobban az újításokkal szemben, semmi sem rombolja jobban az újdonság iránti nyitottságot.” — Stephen Jay Gould

„Fontos megszüntetni azt az öntudatlan dogmatizmust, amely miatt az emberek azt hiszik, hogy a valóság szemlélésének saját módja az egyetlen józan világlátás. Az a célom, hogy az embereket általános agnoszticizmus állapotába segítsem: ne csupán Istennel, hanem mindennel szemben legyenek agnosztikusak. Ha valaki csak a saját hiedelemrendszere szerint látja a dolgokat, arra van ítélve, hogy szinte süket, néma és vak legyen. Az embereket csak akkor láthatjuk meg, ha képesek vagyunk úgy látni a világot, ahogyan ők látják. Ez a gerillaontológia: lebontani az egymodelles látásmódot, és többmodellű nézőpontot adni az embereknek.” — Robert Anton Wilson, „Searching for Cosmic Intelligence”, interjú Jeffrey Elliottal (1980)

„Bizonyos kifejezéseket és gondolatokat »ellenfogalomként« azonosíthatunk. Ezek a kifejezések ahelyett, hogy segítenék a megértést, valójában elhomályosítják azt, és nehezebbé teszik más jogos fogalmak megragadását. Az ellenfogalmak egyik fontos kategóriája az úgynevezett »csomagajánlat«: minden olyan kifejezés, amelynek jelentése rejtetten feltételezi, hogy bizonyos dolgok együtt járnak, noha valójában nem így van.” — Roderick T. Long

„Más szóval nincs egyetlen minta. Az egyetlen állandó jelenség éppen a változás ténye, és az ebből fakadó tudat, hogy más társadalmi lehetőségek is léteznek.” — David Graeber és David Wengrow, The Dawn of Everything

Az ösztönzők rendszere

„Az ember, mint minden élőlény, alkalmazkodik és hozzászokik a körülményekhez, amelyekben él, és örökül adja szerzett szokásait. Így a rabságban született és élt ember, aki rabszolgák hosszú sorának leszármazottja, amikor gondolkodni kezdett, úgy hitte, hogy a rabszolgaság az élet nélkülözhetetlen feltétele; a szabadság lehetetlennek tűnt számára.” — Errico Malatesta

„Nehéz rávenni az embert, hogy megértsen valamit, ha a fizetése attól függ, hogy ne értse meg!” — Upton Sinclair, I, Candidate for Governor: And How I Got Licked (1935)

„Eddig a közösségi döntések elméletének szemszögéből elemeztük az ösztönzőket, amely feltételezi, hogy a politikai színtéren lévő egyének alapvetően ugyanolyanok, mint az azon kívüliek. Ám ez a feltételezés végső soron túl derűlátó lehet a politikával kapcsolatban. A politika intézményi szűrői ugyanis végül azokat választják ki, akik vonzónak találják a hatalmi pozíciókat. Tisztességes, emberséges emberek nem akarnak felügyelőként dolgozni egy rabszolgaültetvényen. Ugyanebből az okból azok, akik börtönőrként, rendőrként, ügyészként, határőrként, tábornokként vagy elnökként töltik pályájukat, többnyire kényelmesen érzik magukat, amikor mérlegelési szabadsággal járó hatalmat és erőszakkal alátámasztott felhatalmazást gyakorolnak mások felett. Még ha elvhű emberek egy időre be is töltik e tisztségeket, valószínűleg hamar felváltják őket olyan becsvágyók, akik hajlandók erkölcseiket meghajlítani a hatalmi állások megszerzéséért és megtartásáért. A hatalmi rendszerek így intézményi szűrőket és szelekciós hatásokat hoznak létre, egyetlen egyszerű és pusztító következménnyel: a legrosszabbak kerülnek felülre.” — Nathan Goodman, Abolition: An Economist’s Perspective ๖

„A mai munkásokat szabályozások, adók, szellemi tulajdonra vonatkozó törvények és vállalati támogatások egész sora hátráltatja, amelyek összességében megnehezítik a lehetséges alternatív munkáltatók piacra lépését és az önfoglalkoztatást.” — Sheldon Richman

„Valójában a kapitalista rendszert az államilag szentesített monopóliumok szerkezeti jelenléte határozza meg.” — Eric Fleischmann

„Továbbá a csereeszköz kormányzati monopóliuma hatalom arra, hogy a fizetőképesség helyett az adósságot használja hiteleszközként a csere elősegítésére, és e monopólium révén megakadályozza a cseréket, amíg a kiváltságos követelések először ki nem elégülnek.” — Dyer D. Lum

„Ma senki sem látja, vagy nem akarja látni, hogy korunkban az emberek többségének szolgasága a földre és másra kivetett pénzadókon alapul, amelyeket a kormányzat szed be az alattvalóktól.” — Lev Tolsztoj, What Shall We Do?, XX. fejezet

„Az infláció folyamatos folyamata révén a kormányzatok titokban és észrevétlenül elkobozhatják polgáraik vagyonának jelentős részét. Ezzel a módszerrel nemcsak elkoboznak, hanem önkényesen koboznak el; és miközben a folyamat sokakat elszegényít, egyeseket ténylegesen gazdagít.” — John Maynard Keynes, A béke gazdasági következményei

„A kapitalizmus mindenütt ugyanaz. A fennmaradáshoz és gyarapodáshoz a részleges szűkösség tartós állapotára van szüksége: erre van szüksége az árak fenntartásához és az éhes tömegek létrehozásához, amelyek bármilyen feltételekkel dolgoznak.” — Errico Malatesta

„Valahogy kevésbé érdekel Einstein agyának súlya és tekervényei, mint az a majdnem bizonyos tény, hogy vele azonos tehetségű emberek éltek és haltak meg gyapotföldeken és kizsákmányoló üzemekben.” — Stephen Jay Gould

„Mert akiket ma bűnözőknek neveznek, egyáltalán nem bűnözők. A mai bűnözés szülője az éhezés, nem a bűn.” — Oscar Wilde, The Soul of Man under Socialism

„A rabszolgaság, a protekcionizmus és a monopólium nemcsak azok között talál védelmezőket, akik hasznot húznak belőlük, hanem azok között is, akik szenvednek tőlük.” — Frédéric Bastiat

„Az osztály, amelynek hatalmában áll nagyban rabolni, a kormányzat ellenőrzésére és rablása törvényesítésére is képes.” — Eugene Debs

„Ha a fosztogatás egy társadalmi csoport életmódjává válik, idővel olyan jogrendszert hoznak létre maguknak, amely engedélyezi, és olyan erkölcsi kódexet, amely dicsőíti.” — Frédéric Bastiat

„A törvényes fosztogatásnak végtelenül sok módja van. Ezért végtelenül sok tervünk van a megszervezésére: vámok, védelem, juttatások, támogatások, ösztönzések, progresszív adózás, állami iskolák, garantált állások, garantált nyereség, minimálbér, segélyhez való jog, munkaeszközökhöz való jog, ingyenes hitel és így tovább, és így tovább.” — Frédéric Bastiat, A törvény

Hierarchia

„A legtöbb felhatalmazás a gengszter nyers erejeként kezdődik, majd a hallgatólagos belenyugvás »legitim« tekintélyi hatalmává fejlődik. Bizonyosan ez a nemzetállam története. Fried megfigyeli, hogy a legitimitás az eszköz, amellyel az ideológia összeolvad a hatalommal. Feladata »megmagyarázni és igazolni a társadalmi hatalomnak a közösség egy része által gyakorolt összpontosítását, és hasonló támogatást nyújtani egyes társadalmi rendeknek, vagyis annak, ahogyan a társadalmi hatalom áramlását elosztják és irányítják«.” — Harold Barclay, People without Government ๖

„A felhatalmazás vagy a kormányzat eltörlése nem jelenti a társadalomban működő egyéni vagy közös erők, sem az emberek egymásra gyakorolt befolyásának elpusztítását. Ez az emberiséget tehetetlen, egymástól elszigetelt atomok halmazává csökkentené; lehetetlen vállalkozás, amely, ha végrehajtható volna, minden társadalom pusztulását, az emberiség halálos csapását jelentené. A felhatalmazás eltörlése az erő és a befolyás monopóliumának eltörlését jelenti. Annak az állapotnak a megszüntetését, amelyben a társadalmi erő — vagyis a társadalom valamennyi tagjának közös ereje — néhány ember gondolatainak, akaratának és érdekeinek eszközévé válik. Ők a közös erő révén mindenki más szabadságát elnyomják saját eszméik javára. Más szóval meg kell szüntetni azt a szervezési módot, amely két forradalom között a jövőt a pillanatnyi győztesek hasznára zsákmányolja ki.” — Errico Malatesta

„Ahol felhatalmazás van, ott nincs szabadság.” — Pjotr Kropotkin

„Amikor Warren és Proudhon a munka igazságosságát keresve a társadalmi osztályok monopóliumainak akadályába ütköztek, látták, hogy e monopóliumok a Felhatalmazáson alapulnak, és arra jutottak, hogy nem ezt a Felhatalmazást kell erősíteni és a monopóliumot egyetemessé tenni, hanem gyökerestül ki kell irtani, és teljes teret adni az ellenkező elvnek, a Szabadságnak.” — Benjamin R. Tucker

„A hierarchikus szervezeteket úgy alakítják ki, hogy az emberi viselkedés összefüggéseit elsősorban a hierarchikus ellenőrzési szerkezet befolyásán keresztül kényszerítsék ki. Ideális hierarchiában két »munkás« között minden hatásnak és üzenetnek egy közös vezetőn kell áthaladnia. A közös viselkedés összetettségének növekedésével a független hatások száma emelkedik, és a vezető már nem tudja valamennyit feldolgozni és továbbítani. Segít a vezetők számának növelése és az elágazási arány (egy vezető alá tartozók száma) csökkentése. Ez a stratégia azonban kudarcot vall, amikor a közös viselkedés összetettsége meghaladja egy ember képességeit. A közvetlenebb oldalirányú kapcsolatokat lehetővé tevő hálózatok nem szenvednek ettől a korláttól. Amikor a közös viselkedés összetettsége meghaladja az egyes emberét, a hierarchikus ellenőrzés hatástalanná válik. A hierarchikusan irányított rendszereknek utat kell engedniük a hálózatos rendszereknek. Amikor a közös összetettség eléri az egyén szintjét, növekedése a hierarchikus szerkezet korlátaiba ütközik. A hierarchia nem tud magasabb összetettséget kezelni, ezért helyet kell adnia az oldalirányú kapcsolatok által uralt szerkezeteknek. A hierarchiában is jelen voltak az ellenőrzést helyettesítő oldalirányú kapcsolatok, de akkor válnak szükségessé, amikor a közös viselkedés nagy összetettsége miatt a hierarchikus ellenőrzés csődöt mond.” — Complexity Rising: From Human Beings to Human Civilization, a Complexity Profile

„A felhatalmazásra és alávetettségre épülő civilizációnak nincsenek önhelyesbítő eszközei. A hatékony kommunikáció csak egyfelé áramlik: az urak csoportjától a szolgák csoportjához. Minden kibernetikus tudja, hogy az ilyen egyirányú csatornából hiányzik a visszacsatolás, és nem képes értelmesen viselkedni.” — Robert Anton Wilson, „Thirteen Choruses for the Divine Marquis”, idézi Kevin Carson: The Desktop Regulatory State

„Az egyéni engedelmesség cselekedete az önkényuralmi társadalom erejének, de a gyengeségének is sarokköve.” — Robert Shea és Robert Anton Wilson, The Illuminatus! Trilogy

„Az elnyomó nem volna olyan erős, ha nem lennének cinkosai az elnyomottak között.” — Simone de Beauvoir

„[…] a fő ellenség, a stratégiai ellenfél a fasizmus […] És nemcsak a történelmi fasizmus, Hitler és Mussolini fasizmusa — amely olyan hatékonyan mozgósította és használta a tömegek vágyait —, hanem a mindannyiunkban, a fejünkben és mindennapi viselkedésünkben élő fasizmus is; az, amely miatt szeretjük a hatalmat, és éppen arra vágyunk, ami uralkodik rajtunk és kizsákmányol.” — Michel Foucault, előszó az Anti-Oedipus című műhöz

„Ha az emberek úgy élnek szabadságukkal, hogy lemondanak róla, attól kezdve kevésbé rabszolgák-e? Ha a nép népszavazással despotát választ maga fölé, szabad marad-e, mert maga hozta létre a zsarnokságot? A despota kényszerítő rendeleteit jogosnak kell-e tekinteni, mert végső soron a nép szavazataiból következnek? Ugyanígy azt is állíthatnánk, hogy a kelet-afrikai ember, aki egy másik jelenlétében lándzsát tör, hogy szolgájává váljon, továbbra is szabad, mert szabadon választotta urát.” — Herbert Spencer, The Man Versus the State

„Az ember nem kevésbé rabszolga attól, hogy néhány évente új urat választhat.” — Lysander Spooner, No Treason No. VI: The Constitution of No Authority

„Az urak szabad megválasztása nem szünteti meg sem az urakat, sem a rabszolgákat. A sokféle áru és szolgáltatás közötti szabad választás nem jelent szabadságot, ha ezek fenntartják a társadalmi ellenőrzést a robot és félelem életén — vagyis ha fenntartják az elidegenedést. Az egyén által a ráerőltetett szükségletek spontán újratermelése sem teremt autonómiát; csak az ellenőrzés hatékonyságát bizonyítja.” — Herbert Marcuse, Az egydimenziós ember

„Aki másokat ellenőrizni igyekszik, az kormányzó, támadó, megszálló; és ez a támadás nem változik meg attól, hogy egy ember követi el egy másik ellen, mint a közönséges bűnöző, vagy egy ember mindenki más ellen, mint az abszolút uralkodó, vagy mindenki más egyetlen ember ellen, mint a modern demokrácia.” — Benjamin R. Tucker, 1890

„Senki sem ragadja magához a hatalmat azzal a szándékkal, hogy majd lemond róla. A hatalom nem eszköz, hanem cél. A diktatúrát nem a forradalom megvédése érdekében vezetik be; a forradalmat a diktatúra bevezetéséért hajtják végre.” — O’Brien George Orwell 1984 című regényében

Kormányzat

„Sajnos nem értik eléggé, hogy ahogy az Államnak nincs saját pénze, úgy saját hatalma sincs. Minden hatalma abból ered, amit a társadalom ad neki, és abból, amit időnként ilyen-olyan ürüggyel elkoboz; nincs más forrása az állami hatalomnak. Ezért az Állam hatalmának minden gyarapodása, akár ajándékkal, akár elragadással történik, ugyanennyivel kevesebb hatalmat hagy a társadalomnál. Az állami hatalom soha nem erősödik, és nem is erősödhet a társadalmi hatalom megfelelő, nagyjából egyenlő mértékű gyengülése nélkül.” — Albert J. Nock ๖

„Az állam meghatározó ismertetőjegye a felhatalmazás, az uralkodás joga. Az ember elsődleges kötelessége az autonómia, az uralom visszautasítása.” — Robert Paul Wolff

„A kormányzat közelebbről megvizsgálva nem több és nem kevesebb, mint esendő emberek csoportja, akiknek politikai erejük van úgy cselekedni, mintha tévedhetetlenek volnának.” — Robert LeFevre

„Ebben áll a különbség, és nagyon fontos különbség. Elismerjük az emberi természet tökéletlenségét, de az uralkodókat nem vesszük ki alóla. Ők igen, bár néha öntudatlanul; és mert mi nem teszünk ilyen kivételt, álmodozóknak, »gyakorlatiatlan embereknek« neveznek minket.” — Pjotr Kropotkin

„Ha az emberiség természetes hajlamai olyan rosszak, hogy nem biztonságos szabadnak engedni az embereket, hogyan lehet, hogy e szervezők hajlamai mindig jók? A törvényhozók és kinevezett megbízottaik nem az emberi fajhoz tartoznak? Vagy talán azt hiszik, hogy finomabb agyagból gyúrták őket, mint a többieket?” — Frédéric Bastiat, A törvény

„A veszély nem az, hogy valamelyik osztály alkalmatlan a kormányzásra. Minden osztály alkalmatlan rá.” — Lord Acton, levél Mary Gladstone-nak (1881)

„De mi indokolja a kormányzat létezését? Miért mondjunk le saját szabadságunkról, saját kezdeményezésünkről más egyének javára? Miért adjuk nekik a hatalmat, hogy uraink legyenek, és mindenki erejével saját belátásuk szerint rendelkezzenek, akár egyetértenek az emberek, akár nem? Olyan kivételesen tehetségesek-e a kormányzók, hogy némi alappal képviselhetnék a tömegeket, és mindenki érdekében jobban cselekedhetnének, mint ahogy mindenki maga cselekedne? Olyan tévedhetetlenek és megvesztegethetetlenek, hogy bármilyen óvatosnak tűnő módon rájuk bízhatnánk mindenki sorsát, tudásukban és jóságukban bízva? És még ha léteznének is végtelenül jó és tudós emberek, még ha feltételeznénk is azt, ami a történelemben soha nem történt meg, és szerintünk nem is történhet meg — hogy a kormányzat a legtehetségesebbek és legjobbak kezébe kerülne —, hozzáadna-e bármit jótékony hatásukhoz a kormányzati hatalom birtoklása? Nem inkább megbénítaná vagy elpusztítaná azt? Mert a kormányzóknak olyan dolgokkal kell foglalkozniuk, amelyeket nem értenek, és mindenekelőtt energiájuk nagy részét a hatalmon maradásra, barátaik kielégítésére, az elégedetlenek féken tartására és a lázadók legyőzésére kell pazarolniuk.” — Errico Malatesta

„Milyen szerepet játszott a felhatalmazás vagy a kormányzat az emberiség jobbításra tett törekvéseiben, a feltalálásban és felfedezésben? Semmilyet, vagy legalábbis semmi hasznosat. E téren mindig az egyén vitte véghez a csodákat, rendszerint az emberi vagy isteni felhatalmazás tiltása, üldözése és beavatkozása ellenére.” — Emma Goldman, The Individual, Society and the State

„A kormányzat az a nagy fikció, amelynek révén mindenki mindenki más rovására akar élni.” — Frédéric Bastiat, „Government”

„Akik a demokrácia és a monarchia legélesebb különbségében hisznek, alig értik meg, hogyan mehet át egy politikai intézmény annyi átalakuláson, mégis maradhat ugyanaz. Pedig egy gyors pillantás megmutatja, hogy az angol monarchia teljes fejlődése során, minden kibővülése és forradalma ellenére, sőt amikor a tengeren át egy gyarmatra került, amely független nemzetté, majd hatalmas Állammá vált, lényegében változatlanok maradtak ugyanazok az állami funkciók és attitűdök.” — Randolph Bourne, The State

„Az állam nem más, mint azoknak a szabadságoknak az összessége, amelyeket a társadalom megtagad az egyéntől.” — Mihail Bakunyin

„Az egyén nem alkudozhat az Állammal. Az Állam csak egyetlen fizetőeszközt ismer: a hatalmat; és a pénzt maga veri.” — Ursula K. Le Guin, A kisemmizettek (1974)

„Minden zsarnokság közül a legnyomasztóbb talán az, amelyet áldozatai érdekében gyakorolnak. Jobb lehet rablóbárók alatt élni, mint mindenható erkölcsi fontoskodók alatt. A rablóbáró kegyetlensége olykor szunnyadhat, kapzsisága egyszer kielégülhet; de akik a mi érdekünkben gyötörnek minket, vég nélkül teszik, mert saját lelkiismeretük jóváhagyásával cselekszenek.” — C. S. Lewis, The Humanitarian Theory of Punishment (1949)

„A törvény magasztos egyenlőségében gazdagnak és szegénynek egyaránt megtiltja, hogy hidak alatt aludjon, az utcán kolduljon vagy kenyeret lopjon.” — Anatole France

„Az az elv, hogy a többségnek joga van uralkodni a kisebbségen, gyakorlatilag minden kormányzatot két embercsoport küzdelmévé tesz azért, melyikük legyen az úr és melyikük a rabszolga; olyan küzdelemmé, amely — bármilyen véres is — természeténél fogva soha nem zárulhat le végleg, amíg az ember nem hajlandó rabszolga lenni.” — Lysander Spooner, No Treason

„Minden kormányzati forma kudarc. A zsarnokság mindenkivel igazságtalan, még a zsarnokkal is, aki valószínűleg jobb dolgokra született. Az oligarchiák a sokakkal, a csőcselékuralmak a kevesekkel igazságtalanok. Valaha nagy reményeket fűztek a demokráciához; de a demokrácia egyszerűen a nép elverése a nép által a népért. Ez kiderült. Azt kell mondanom, ideje volt, mert minden felhatalmazás megalázó. Megalázza gyakorlóit és azokat is, akik felett gyakorolják.” — Oscar Wilde, The Soul of Man under Socialism

„…gondoljunk a tízezrekre, akiket boszorkányságért megégettek, felakasztottak, megfőztek vagy másként megöltek; a milliókra eretnekségért; a nemes áldozatok ezreire, akik árulásért szenvedtek; a tűz, kínzás, vérpad, kínpad és tömlöc áldozataira minden elképzelhető bűnért az idők kezdete óta…

Gondoljon a világ uralkodóinak ereje és kegyetlensége miatt ontott vér óceánjaira és könnyek folyóira; a védtelenekre, gyengékre, szerencsétlenekre zúdított kegyetlenségre, kínzásra és szenvedésre; majd kérdezze meg magától, hogy jónak tartja-e a büntetést. Még ha az erőszak valaha meg is előzhetné a bűnt, az uralkodók kegyetlensége, szenvedést okozó tettei, vérontása és bűnei hegyként magasodnak azoknak a gyenge és ismeretlen áldozatoknak a tettei fölé, akiknek vétkeit állítólag megtorolták. És ez a kegyetlenség nem csillapodik.

Őrültség kételkedni a múlt ítéleteinek igazságosságában, miközben hiszünk a mai ítéletek igaz voltában. Egyetlen elítélés sem igazságos, egyetlen ítélet sem helyes. Minden erőszak és kényszer kegyetlen, igazságtalan és barbár, és nem állhatja ki az emberek ítéletét.” — Clarence Darrow, Resist Not Evil

„A kormányzat nem akarhatja a társadalom szétesését, mert az megfosztaná őt és az uralkodó osztályt a kizsákmányolás forrásaitól; de azt sem hagyhatja, hogy a társadalom hivatalos beavatkozás nélkül tartsa fenn magát, mert akkor az emberek hamar felismernék, hogy a kormányzat csak az őket éhezésben tartó tulajdonosokat védi, és sietnének megszabadulni a kormányzattól és a tulajdonosoktól is.” — Errico Malatesta

„Miért éhezik a nép? Mert az uralkodók adókban felemésztik a pénzt. Ezért éhezik a nép. Miért lázad? Mert az uralkodók túl sokat avatkoznak be. Ezért lázad. Miért veszi olyan könnyen a halált? Mert az uralkodók túl sokat követelnek az élettől. Ezért veszi a nép könnyen a halált. Ha kevésből lehet megélni, az ember jobban tudja, mint hogy túlságosan becsülje az életet.” — Lao-ce, Tao Te King, 75. fejezet, Gia-Fu Feng és Jane English fordítása

„Ezért mindenki, aki szabadságra vágyik, értse meg e létfontosságú tényeket: 1. Aki pénzt ad az úgynevezett »kormányzat« kezébe, kardot ad a kezébe, amelyet ellene használnak majd, hogy még több pénzt csikarjanak ki belőle, és alávessék önkényes akaratának. 2. Akik először beleegyezése nélkül veszik el pénzét, azt további kirablására és rabszolgaságba taszítására fogják használni, ha a jövőben szembeszegül követeléseikkel.” — Lysander Spooner, No Treason

„Félelem nélkül megállapíthatjuk, hogy a forradalmi képlet nem a Közvetlen Törvényhozás, nem a Közvetlen Kormányzat, nem az Egyszerűsített Kormányzat, hanem a Kormányzat Hiánya. Sem monarchia, sem arisztokrácia, de még maga a demokrácia sem, amennyiben bármiféle kormányzatot jelenthet, még ha a nép nevében működik és népnek nevezi is magát. Semmiféle felhatalmazás, semmiféle kormányzat, még népi sem: ez a Forradalom. A közvetlen törvényhozás, közvetlen kormányzat és egyszerűsített kormányzat régi hazugságok, amelyeket hiába próbálnak megfiatalítani. Közvetlen vagy közvetett, egyszerű vagy bonyolult: a nép kormányzása mindig a nép becsapása lesz. Mindig ember parancsol embernek, fikció, amely véget vet a szabadságnak; nyers erő, amely elvágja a kérdéseket az igazságosság helyett, amely egyedül felelhet rájuk; makacs becsvágy, amely az odaadásból és hiszékenységből lépcsőt csinál…” — Pierre-Joseph Proudhon, The General Idea of the Revolution in the Nineteenth Century (1851)

„Még ha a kormányzat hiánya valóban anarchiát jelentene is annak negatív, rendetlen értelmében — ami korántsem igaz —, akkor sem lehetne semmiféle anarchikus rendetlenség rosszabb annál az állapotnál, amelybe a kormányzat juttatta az emberiséget.” — Lev Tolsztoj, Patriotism and Government

„Mi az, amit kormányzatnak nevezünk? Nem szervezett erőszak-e? A törvény engedelmességet parancsol, és ha nem engedelmeskedsz, erővel kényszerít — minden kormányzat, minden törvény és felhatalmazás végül erőn és erőszakon, büntetésen vagy a büntetéstől való félelmen nyugszik.” — Alexander Berkman

„Az állam a saját erőszakát törvénynek, az egyénét bűnnek nevezi.” — Max Stirner, Az egyetlen és tulajdona

„Egykor a bűn olyan magányos volt, mint a tiltakozás kiáltása; ma olyan általános, mint a tudomány. Tegnap még bíróság elé állították; ma ő határozza meg a törvényt.” — Albert Camus, A lázadó ember

„Nem kérdőjelezed meg a kormányzat jogát az öléshez, az elkobzáshoz és a bebörtönzéshez. Ha egy magánember volna bűnös abban, amit a kormányzat folyton tesz, gyilkosnak, tolvajnak és gazembernek neveznéd. De amíg az erőszak »törvényes«, helyesled és aláveted magad. Vagyis nem az erőszak ellen tiltakozol igazán, hanem az ellen, hogy az emberek »törvénytelenül« alkalmazzák.” — Alexander Berkman

„Ölni tilos; ezért minden gyilkost megbüntetnek, kivéve ha tömegesen és trombitaszóra öl.” — Voltaire

„KORMÁNYZOTTNAK lenni annyi, mint figyeltnek, vizsgáltnak, kikémleltnek, irányítottnak, törvényekkel hajszoltnak, megszámozottnak, szabályozottnak, nyilvántartottnak, agymosottnak, prédikációval traktáltnak, ellenőrzöttnek, felmértnek, megbecsültnek, értékeltnek, megrovottnak, parancsokkal vezéreltnek lenni olyan lények által, akiknek ehhez se joguk, se bölcsességük, se erényük nincs. KORMÁNYZOTTNAK lenni annyi, mint minden műveletnél és ügyletnél feljegyzettnek, bejegyzettnek, megszámoltnak, megadóztatottnak, lebélyegzettnek, lemértnek, megszámozottnak, felbecsültnek, engedélyeztetettnek, felhatalmazottnak, figyelmeztetettnek, megakadályozottnak, megtiltottnak, megjavítottnak, kijavítottnak, megbüntetettnek lenni. A közhaszon ürügyén és a közérdek nevében megadóztatot[tnak], kiképzettnek, megnyírtnak, kizsákmányoltnak, monopolizáltnak, megsarcoltnak, kipréseltnek, becsapottnak, kiraboltnak lenni; majd a legcsekélyebb ellenállásnál, az első panaszos szónál elnyomottnak, megbírságoltnak, megrágalmazottnak, zaklatottnak, üldözöttnek, bántalmazottnak, megveretettnek, lefegyverzettnek, megkötözöttnek, fojtogatottnak, bebörtönzöttnek, perbe fogottnak, elítéltnek, agyonlőttnek, száműzöttnek, feláldozottnak, eladottnak, elárultnak lenni; és ráadásul kinevetettnek, kigúnyoltnak, nevetségessé tettnek, megsértettnek, meggyalázottnak. Ez a kormányzat; ez az igazságossága; ez az erkölcse.” — Pierre-Joseph Proudhon

„A kormányzat a legveszélyesebb ember által ismert intézmény. A történelem során jobban megsértette az emberek jogait, mint bármely egyén vagy csoport tehette volna: ölt, rabszolgává tett, kényszermunkára és koncentrációs táborokba küldött embereket, és rendszeresen elrabolta munkájuk gyümölcsét. Az egyéni bűnözőkkel ellentétben joga van letartóztatni és bíróság elé állítani; velük ellentétben teljesen körülvehet egy embert és életének minden oldalán uralkodhat rajta, úgyhogy nincs más menekvés, mint elhagyni az országot (a totalitárius államokban még ez is tilos).” — John Hospers

Hatalmi egyensúly

„Csak akkor vagyok igazán szabad, ha minden ember, férfi és nő, egyaránt szabad. Mások szabadsága nem tagadja és nem korlátozza az enyémet, hanem éppen szükséges előfeltétele és megerősítése.” — Mihail Bakunyin ๖

„A szabadság melletti érv nem a szervezettség ellen szól — az emberi értelem egyik legerősebb eszköze ellen —, hanem minden kizárólagos, kiváltságos, monopolisztikus szervezet ellen, és a kényszer ellen, amellyel megakadályozzák, hogy mások jobban csinálják.” — Friedrich August von Hayek

„A decentralizáció autonómiát jelent: képességet arra, hogy szabadon, saját kezdeményezésből cselekedjünk. Az autonómia bármilyen léptékben érvényesülhet: egy embernél, egy szomszédságban, egy mozgalomban vagy egész régióban. A szabadsághoz ellenőrizned kell közvetlen környezetedet és mindennapi életed részleteit; minél önellátóbb vagy, annál biztosabb az autonómiád. Ez nem feltétlenül jelenti minden szükségleted önálló kielégítését; jelentheti az egymásrautaltság olyan formáját is, amely befolyást ad neked azokra, akiktől függetsz. Egyetlen intézmény sem monopolizálhatja az erőforrásokhoz vagy társas kapcsolatokhoz való hozzáférést. Az autonómiát támogató társadalomnak arra van szüksége, amit a mérnök redundanciának nevezne: lehetőségek és választások széles körére az élet minden területén.” — CrimethInc., From Democracy to Freedom

„A növekvő igazgatási szervezet hatalmának erősödésével együtt csökken a társadalom többi részének képessége arra, hogy ellenálljon további növekedésének és ellenőrzésének.” — Herbert Spencer, The Man Versus the State

„A tudás hálózatban való megosztásából születő szinergia — a szó mindkét értelmében — a hálózat tulajdona. Ez forradalmi következményekkel járt a hálózatok és hierarchiák közötti hatalmi egyensúlyra, és szinte elképzelhetetlen mértékben erősítette az egyéneket és kis csoportokat a nagy szervezetekkel szemben. A hierarchiában minden tagok vagy helyi csomópontok közötti üzenetnek néhány központi csomóponton kell áthaladnia. Egyik tagtól vagy helyi csomóponttól a másikig csak azok az üzenetek juthatnak el, amelyek megfelelnek a központi csomópontok ellenőrzői által meghatározott továbbítási szabályoknak. A hierarchián belül csak kevés csomópontnak van lehetősége továbbítani; innen a topológiáját leíró »egy a sokhoz« kifejezés. A megosztott hálózatban viszont minden csomópont továbbíthat, és bármelyik kettő közvetlenül kommunikálhat anélkül, hogy központi csomóponton haladna át vagy annak ellenőrzőjétől jóváhagyást kapna. Ahelyett, hogy a tagok csupán kiválasztanák, ki irányítsa a központi csomópontokat, »[v]alaki javaslatot tesz, és bárki, aki csatlakozni kíván, megteheti. Az adott cselekvés hatóköre attól függ, mennyire fogadják el a javaslatot«. A többségi demokrácia »szűkösségi rendszer«, ahol a döntési hatalom egymást kizáró: »a közösségnek vagy-vagy választást kell hoznia egyik és másik szűrő, egyik és másik képviselő között«. Egy megosztott hálózatban viszont a döntési hatalom nem egymást kizáró. Minden ember döntése csak saját magára hat, és nem akadályozza mások hasonló döntését. »Még ha a többség nemcsak nem értene egyet egy javaslattal, hanem ellene is cselekedne, akkor sem tudná megakadályozni a végrehajtását.«” — Kevin Carson, The Desktop Regulatory State

„Fordított kapcsolat van a kettő között: egyikük ereje a másik gyengesége. Ha erősíteni akarjuk a társadalmat, gyengítenünk kell az államot. Ezt mindenféle totalitárius felismeri; ezért törekednek mindig az általuk nem uralható társadalmi intézmények megsemmisítésére.” — Colin Ward, The State and Society

„Fontos aszimmetriák működnek itt, amelyek óriási előnyt adnak az állam ellenfeleinek. Igen, az államoknak hatalmas megfigyelési képességeik vannak, de ezeket központilag és hierarchikusan irányítják, és csak viszonylag kis, valamennyire felismerhető kezelői körök férnek hozzájuk. Ők szalmaszínű tűket próbálnak megtalálni és megfigyelni hétmilliárd ember szénakazlában. A világ hálózatos ellenállási mozgalmai ezek a tűk. A tűnek sokkal könnyebb meglátni és felismerni a vasvillás embert, mint a vasvillás embernek a tűt. Sokkal több tű van, mint vasvillás ember. A tűk pedig saját eszközökhöz férnek hozzá: olcsók, könnyen használhatók és szinte bárkinek elérhetők (még az említett kezelőknek is!), aki bármikor és bármilyen okból úgy dönt, hogy tű lesz.” — Thomas Knapp, idézi Kevin Carson

„Céljaik elérésének első lépéseként a decentralizáció hívei a termelés szétszórását ösztönzik. Így támogatják a termelő háztartást, ahol modern, kis léptékű eszközökkel és gépekkel a család alapvető szükségleteinek mindegyike vagy nagy része előállítható.” — Mildred Loomis

„A valóság az, hogy a Föld már nem bírja ezt a támadást. Nem engedhetjük tovább folytatódni, miközben szennyezi a levegőt, a vizet, az ételünket. […] A Föld ad életet nekünk, nem az amerikai kormányzat. A Föld ad életet nekünk, nem a multinacionális vállalati kormányzat. A Föld ad életet nekünk, szükségünk van rá. Meg kell őriznünk, különben nem lesz többé életünk. Ezért ellen kell állnunk annak, amit tesznek.” — John Trudell, „Take Back the Earth”, hálaadás napi beszéd (1980)

„Ha a legelszántabb forradalmárt abszolút hatalommal ruháznánk fel, egy éven belül rosszabb lenne magánál a cárnál.” — Mihail Bakunyin

„Bizonyára így kezdődik a földön az »Állam«. Azt hiszem, már elvetettük azt az ábrándot, amely az állam kezdetét valamiféle »szerződésben« látja. A parancsolni tudó ember, aki természeténél fogva »úr«, aki erőszakosan lép elő tetteiben és gesztusaiban — mi köze az ilyennek szerződések kötéséhez! Ilyen lényekkel nem lehet tárgyalni.” — Friedrich Nietzsche, The Genealogy of Morals

„[…] az Állam bűnözése nem új és nem meglepő. Akkor kezdődött, amikor az első ragadozó embercsoport összegyűlt és megalakította az Államot, és mindaddig tart, amíg Állam létezik a világon, mert az Állam alapvetően társadalomellenes, alapvetően bűnöző intézmény. Teljesen történelmietlen az a gondolat, hogy az Állam bármiféle társadalmi cél szolgálatára jött létre. Hódításból és elkobzásból — vagyis bűnből — született. Azért jött létre, hogy fenntartsa a társadalom felosztását birtokló-kizsákmányoló és tulajdon nélküli függő osztályra — vagyis bűnös célból.” — Albert Jay Nock, „The Criminality of the State” (1939)

„A korai állam, mint látni fogjuk, gyakran nem tudta megtartani népességét; járványtani, ökológiai és politikai szempontból kivételesen törékeny volt, hajlamos az összeomlásra vagy széttöredezésre. Ha azonban az állam gyakran szétesett, nem azért, mert nem alkalmazta volna a rendelkezésére álló kényszerítő erőt. Elsöprő bizonyítékaink vannak a nem szabad munka széles körű alkalmazására: hadifoglyok, szerződéses szolgaság, templomi rabszolgaság, rabszolgapiacok, munkatáborokba való kényszerű áttelepítés, rabmunka és közösségi rabszolgaság (például a spártai helóták).” — James C. Scott, Against the Grain: A Deep History of the Earliest States (2017)

„A lelketlen politikai bürokrácia állandóan növekvő hatalma, amely bölcsőtől sírig felügyeli és őrzi az ember életét, egyre nagyobb akadályokat gördít az emberek közötti együttműködés elé. Az a rendszer, amely életének minden mozzanatában a népesség nagy csoportjainak, egész nemzeteknek a jólétét kis kisebbségek önző hatalomvágyának és gazdasági érdekeinek áldozza fel, szükségszerűen felbontja a társadalmi kötelékeket, és mindenki mindenki elleni állandó háborújához vezet. Ez a rendszer csak előfutára volt a nagy szellemi és társadalmi reakciónak, amely ma a modern fasizmusban és a totalitárius állam eszméjében fejeződik ki: messze túlhaladja az elmúlt századok abszolút monarchiáinak hatalommániáját, és az emberi tevékenység minden területét az állam ellenőrzése alá kívánja vonni. »Mindent az államért; mindent az államon keresztül; semmit az állam nélkül!« — ez lett az új politikai teológia vezérmotívuma, amelyben — ahogy a különféle egyházi teológiákban Isten minden, az ember semmi — az állam minden, a polgár semmi. És ahogy »Isten akaratával« a kiváltságos kasztok akaratát igazolták, ma az állam akarata mögött csak azok önző érdekei rejtőznek, akik feljogosítva érzik magukat, hogy ezt az akaratot saját értelmükben magyarázzák és rákényszerítsék a népre.” — Rudolf Rocker

Spontán rend

„A szabadság nem a rend lánya, hanem az anyja.” — Pierre-Joseph Proudhon

„Ha nagy vezető akarsz lenni, tanulj meg követni a Taót. Ne próbálj mindent ellenőrizni. Engedd el a merev terveket és fogalmakat, és a világ önmagát fogja kormányozni. Minél több a törvény és korlátozás, annál szegényebbek az emberek. Minél több fegyvered van, annál kevésbé lesznek biztonságban. Minél több támogatás van, annál kevésbé lesznek önellátók. Minél több a szabály, annál több a tolvaj és rabló. Ezért a Mester így szól: elengedem a törvényt, és az emberek becsületessé válnak. Elengedem a gazdaságot, és az emberek gyarapodnak. Elengedem a vallást, és az emberek békére lelnek. Elengedem a közjó minden vágyát, és a jó olyan közönségessé válik, mint a fű.” — Lao-ce, Tao Te King, 57. fejezet

„Az az alapelv, hogy ügyeink rendezésekor a lehető legnagyobb mértékben használjuk a társadalom spontán erőit, és a lehető legkevésbé folyamodjunk kényszerhez, végtelenül sokféleképpen alkalmazható.” — Friedrich Hayek, Út a szolgasághoz

„Ha egyetértünk abban, hogy a társadalom gazdasági problémája főleg a konkrét időbeli és helyi körülmények változásaihoz való gyors alkalmazkodás, akkor a végső döntéseket nyilván azoknak kell meghozniuk, akik ismerik ezeket a körülményeket, közvetlenül tudnak a fontos változásokról és az azok kezelésére azonnal rendelkezésre álló erőforrásokról.” — Friedrich A. Hayek, The Use of Knowledge in Society

„A nagy bürokratikus intézmények szükségszerűen egyszerű elvonatkoztatásai, mint láttuk, soha nem tudják megfelelően megragadni a természeti vagy társadalmi folyamatok tényleges összetettségét. Kategóriáik túl durvák, túl merevek és túl stilizáltak ahhoz, hogy hűen ábrázolják azt a világot, amelyet leírni kívánnak.” — James C. Scott, Seeing Like a State

„Minél inkább próbálod ellenőrizni, hogyan gondolkodnak, cselekszenek vagy érintkeznek az emberek — akár közvetlen erővel, akár közvetett eszközökkel (fenyegetéssel, félelemmel vagy más ösztönzőmanipulációval való »terelgetéssel«) —, annál kevésbé lesz alkalmazkodó a rendszer.” — Andrew Kemle

„A spontán rend mellett, a központi tervezéssel szemben felhozott hagyományos érv szerint szétszórt tudás mellett csak a decentralizált, fejlődő folyamat vezet a szükséges ismeretek felfedezéséhez. Más szavakkal: a spontán rend képes »[…] olyan tudást hasznosítani, amelyet senki sem birtokol teljes egészében«.” — F. A. Hayek, (Law, Legislation and Liberty, Volume 1: Rules and Order)

„A naiv elme számára, amely a rendet csak tudatos elrendezés eredményének tudja elképzelni, abszurdnak tűnhet, hogy bonyolult körülmények között a rend és az ismeretlenhez való alkalmazkodás hatékonyabban érhető el a döntések decentralizálásával, és a hatalom megosztása valóban kiterjeszti az általános rend lehetőségét. Mégis éppen a decentralizáció révén vesznek figyelembe több információt.” — Friedrich Hayek

„Kiterjedt empirikus kutatás dokumentálja, milyen sokféle körülmény között oldják meg az emberek maguk a közösen használt erőforrások problémáit, mikor fenntarthatók e megoldások hosszú időn át, és hogy a nagyobb intézményi berendezkedések miként erősítik vagy gyengítik a kisebb léptékű szereplők képességét a problémák hatékony és tartós megoldására.” — Elinor Ostrom, „Beyond Markets and States: Polycentric Governance of Complex Economic Systems”

„A spontán rendek független, egyenrangú emberek hálózataiból keletkeznek, akiknek tettei pozitív és negatív visszacsatolást hoznak létre, segítve a következő szereplőket önállóan kigondolt terveik követésében, és ezzel folytatva a visszacsatolás folyamatát. Minden ember csomópont a hálózatban, amelyet visszajelzés köt össze, és minden csomópont szabadon cselekedhet. Az így keletkező visszajelzés a lehető legkisebbre csökkenti azt a tudást, amelyre bárkinek az egész rendszerről szüksége van, hogy sikeres legyen benne.” — Gus diZerega, idézi Kevin Carson a The Desktop Regulatory State című műben

„Szociológiai kifejezésként a stigmergia elsősorban a wikikhez, csoportos blogokhoz és hálózatos sejtekből álló »vezető nélküli« szervezetekhez kapcsolódó hálózati szerveződésre utal. Amikor a stigmergikus együttműködést számítógépek és digitális hálózatok terjesztik ki, jelentősen megnő a feldolgozási képesség. A stigmergia korlátlan léptékű együttműködést tesz lehetővé egymástól függetlenül cselekvő emberek között.

A stigmergia nem »kollektivista« a hagyományos értelemben, ahogyan azt akkor értették, amikor minden nagyobb léptékű közös vállalkozáshoz nagy szervezet kellett a közösség képviseletére, valamint az egyéni erőfeszítések hierarchián keresztüli adminisztratív összehangolása. De a kollektivizmus végső megvalósítása, mert megszünteti a sok ember közös cselekvésének tranzakciós költségét. És az individualizmus végső formája is, mert minden cselekedet az egyének szabad cselekedete, a »közösség« pedig egyszerűen az egyéni cselekedetek összessége. Mindenki szabadon kidolgozhat bármilyen újítást, amelyet jónak tart, a közösség engedélye nélkül, és mindenki szabadon átveheti vagy elutasíthatja. A stigmergia megszünteti, hogy bárkit a csoport akaratához kelljen kötni, és a kormányzás egységét az egyénre csökkenti, teljesen valóra váltva a beleegyezés eszményét.

A stigmergikus szerveződés moduláris, építőelemekből álló szerkezeteket eredményez. Az ilyen struktúrák mindenütt jelen vannak, mert a modularitás átalakítja a rendszer tanulási, fejlődési és alkalmazkodási képességét. Kevés építőelem átrendezésével és újraegyesítésével rengeteg összetett rendszer alkotható. Ha sok moduláris egyénből indulunk ki, akik mind képesek néhány másikkal érintkezni és egyszerű, néhány szabályból álló grammatika szerint hatni rájuk, megfelelő körülmények között gyors fázisátmeneten mehetnek át.” — Kevin Carson, The Desktop Regulatory State ๖

„Hogy megértsük, miként létezhetne társadalom kormányzat nélkül, elég rövid időre arra figyelnünk, ami a mai társadalmunkban valóban történik. Látni fogjuk, hogy a legfontosabb feladatokat valójában már ma is kormányzati beavatkozás nélkül látják el. Azt is, hogy a kormányzat csak azért avatkozik be, hogy kizsákmányolja a tömegeket, megvédje a kiváltságosokat, vagy végül teljesen feleslegesen szentesítse azt, amit segítsége nélkül, gyakran ellenére és vele szemben végeztek el. Az emberek dolgoznak, cserélnek, tanulnak, utaznak, saját belátásuk szerint követik az erkölcs vagy higiénia érvényes szabályait; részesednek a tudomány és művészet haladásából, számtalan közös érdekük van, és soha nem érzik szükségét, hogy valaki irányítsa őket e dolgokban. Ellenkezőleg, éppen azok a dolgok fejlődnek legjobban és szülnek legkevesebb viszályt, amelyekbe a kormányzat nem avatkozik, mert öntudatlanul mindenki kívánságához igazodnak a leghasznosabb és legkellemesebb módon.” — Errico Malatesta

„Ha eltöröljük a kormányzatot alkotó negatív hatalmat, a társadalom azzá lesz, amivé a pillanat adott erői és képességei révén válhat. Ha vannak tanult emberek, akik terjeszteni akarják az oktatást, iskolákat szerveznek, és meg kell éreztetniük a tanulás hasznát és örömét. Ha nincsenek, vagy kevesen vannak, a kormányzat nem teremtheti meg őket. Csak azt teheti, amit ma is: e keveseket elvonja az oktatás gyakorlati, termékeny munkájától, és felülre ülteti, hogy a rendőrség segítségével elrendelendő dolgokat irányítsák. Így az értelmes és szenvedélyes tanárokból puszta politikusok lesznek, haszontalan élősködők, akiket saját hóbortjaik ráerőltetése és hatalmuk megtartása foglal el.” — Errico Malatesta

„A kormányzati gépezet alatt, a politikai intézmények árnyékában, az államférfiak és papok tekintetétől távol a társadalom lassan és csendben a saját szervezetét hozza létre, és új rendet épít, életerejének és autonómiájának kifejeződését. . . . Félelem nélkül megállapíthatjuk, hogy a forradalmi képlet nem a Közvetlen Törvényhozás, nem a Közvetlen Kormányzat, nem az Egyszerűsített Kormányzat, hanem a KORMÁNYZAT HIÁNYA.” — P. J. Proudhon, 1851

„Amikor az állam gyűlölt hatalma nem kényszeríti többé az egyéneket, társulásokat, községeket, régiókat és tájakat együttélésre, sokkal szorosabban kapcsolódnak majd egymáshoz, és sokkal élőbb, valódibb és erősebb egységet alkotnak, mint amilyet ma az állam egyformán elnyomó és kimerítő igája alatt kényszerülnek alkotni.” — Pierre-Joseph Proudhon

„A kaotikus döntéshozás elősegíti annak felismerését, hogy a társadalom spontán módon működhet decentralizált hálózatként; megengedi a konfliktust mint életünk egészséges erejét; az élet minden pillanatát átjáró döntési terek sokféleségét ösztönzi, messze túl a kongresszus vagy diktátum formális, férfias világán; és lehetővé teszi, hogy az emberi hálózat különböző pontjain eltérő, akár egymásnak ellentmondó döntések szülessenek, miközben közös tudatot erősít, hogy minden döntéshozó teljesen kihasználhassa értelmét és ennek megfelelően összhangba kerülhessen. Az embernek evolúciósan kipróbált képessége van a kaotikus döntéshozás nagy léptékű használatára, és csak azok vitatják ezt, akik örökké gyermeki helyzetben akarják tartani társaikat, hogy egységes szerkezetekben monopolizált döntéshozással ellenőrizhessék őket.” — Peter Gelderloos, Worshiping Power

„Vagy az Állam örökké, amely eltiporja az egyéni és helyi életet, átveszi az emberi tevékenység minden területét, háborúkat és belső hatalmi harcokat hoz, palotaforradalmakat, amelyek csupán egyik zsarnokot a másikkal váltják fel, és e fejlődés végén elkerülhetetlenül ott van a… halál! Vagy az Államok megsemmisítése, és új élet kezdődik újra ezernyi központban az egyének és csoportok eleven kezdeményezése és a szabad megállapodás elve alapján.” — Pjotr Kropotkin

Szabad társulás

„Most el kell ismerned az egyiket: vagy szabadságban a különböző társadalmakban eltérő berendezkedések lesznek, egyesek kommunisták, mások éppen az ellenkezői, és szükségszerűen verseny alakul ki közöttük, amelynek eredménye eldönti, melyik a legjobb; vagy el kell nyomnod a versenyt, bevezetned a kommunizmust, megtagadnod a szabadságot és szembemenned a haladással. A világnak, barátom, nem új módszerekre van szüksége a dolgok bevezetéséhez, hanem a lehetőségeket korlátozó akadályok eltörlésére.” — Voltairine de Cleyre, The Individualist and the Communist ๖

„Miután tényként ismeri el minden tagjának egyenlő jogát a múltban felhalmozott javakhoz, többé nem ismeri el a kizsákmányoltak és kizsákmányolók, kormányzottak és kormányzók, uraltak és uralkodók közötti megosztást, és arra törekszik, hogy valamiféle harmonikus összeillést teremtsen magában — nem úgy, hogy minden tagját annak a felhatalmazásnak rendeli alá, amelyről hamisan feltételezik, hogy a társadalmat képviseli, nem egyformaságot próbál létrehozni, hanem mindenkit szabad kezdeményezésre, szabad cselekvésre és szabad társulásra ösztönöz. Az egyéniség lehető legteljesebb fejlődését keresi az önkéntes társulás legmagasabb fokú fejlődésével együtt, annak minden oldalán, minden lehetséges mértékében, minden elképzelhető célért; állandóan változó, módosuló társulásokat, amelyek magukban hordják tartósságuk elemeit, és folyton új formákat öltenek, amelyek a legjobban megfelelnek mindenki sokféle törekvésének.” — Pjotr Kropotkin

„Az Állam szót gyakran használják sajátos társadalom, adott területen összegyűlt meghatározott emberi közösség megnevezésére […] Egyszerűen a társadalom szinonimájaként is használják. Az Állam szónak adott e jelentések miatt az ellenfelek hiszik, vagy inkább úgy tesznek, mintha hinnék, hogy az anarchisták minden társadalmi köteléket és közös munkát el akarnak törölni, és mindenkit elszigetelt életre ítélnének […] Ezen okokból úgy véljük, jobb lenne a lehető legkevesebbszer használni az Állam eltörlése fordulatot, és helyette a világosabb és konkrétabb kormányzat eltörlése kifejezést választani.” — Errico Malatesta

„A szabadság nem doboz, amelybe bele kell szorítani az embereket. A szabadság tér, amelyben élhetnek. Nem mondja meg, hogyan fognak élni. Örökké csak azt mondja: megtehetjük.” — Karl Hess

„Az egyén az élet valódi valósága. Önmagában kozmosz, nem az Államért létezik, sem a »társadalomnak« vagy »nemzetnek« nevezett elvont fogalomért, amely csupán egyének összessége.” — Emma Goldman, „The Place of the Individual in Society” (1940)

„Saját magamhoz tartozom, vagy valakihez, valami máshoz? Társadalmi kötelességeim azokhoz a sokféle informális és átfedő csoportokhoz kötnek-e, amelyekhez saját akaratomból csatlakozom és amelyekből kívánságom szerint kiléphetek, vagy egy olyan entitáshoz, amelyhez nem csatlakoztam…” — Colin Ward, The State and Society

„A szabadság, amelyet magunknak és másoknak akarunk, nem abszolút, metafizikai, elvont szabadság, amely a gyakorlatban elkerülhetetlenül a gyengék elnyomására fordul; hanem valóságos, lehetséges szabadság, az érdekek tudatos közössége és az önkéntes szolidaritás.” — Errico Malatesta

„Így az egyik kommunizmusfajtából a másikba, onnan bármiféle individualizmusba és tovább történő szabad, könnyű átmenet lenne a legnyilvánvalóbb és legelemibb dolog egy igazán szabad társadalomban; és ha emberek bármely csoportja megpróbálná ezt akadályozni, egy rendszert uralkodóvá tenni, ugyanolyan keményen harcolnának ellene, mint a forradalmárok a jelenlegi rendszer ellen.” — Max Nettlau

„A mutualizmus elmélete szerint a társadalom egészének érdekeit legjobban ugyanazok az eszközök szolgálják, amelyek a leginkább előmozdítják az egyén érdekeit: mentesség a korlátozástól, amíg az egyén tettei nem sértik mások határait; az ember lehetőségeit mesterségesen szűkítő minden tényező felszámolása; a társadalom önkéntes társulásokba szervezése, ahogy szükség mutatkozik rá olyan feladatokhoz, amelyek túlmutatnak egyetlen ember erején; röviden, az áruk önkéntes létrehozása és kölcsönös cseréje olyan feltételek között, amelyek kizárják a különleges kiváltságokat és az állam által védett monopóliumokat.” — Clarence Lee Swartz, What Is Mutualism?

„A libertarianizmust nem lehet felülről rákényszeríteni az emberekre. Hogy nem lehet rákényszeríteni, valójában a libertarianizmus sikerének mércéje.” — Samuel E. Konkin III

„Miután kipróbált mindenféle kormányzatot és megpróbálta megoldani a megoldhatatlan feladatot, hogy olyan kormányzat legyen, »amely engedelmességre kényszerítheti az egyént, miközben maga sem vonhatja ki magát a közösségnek való engedelmesség alól«, az emberiség most minden kormányzat kötelékeitől próbál megszabadulni, és szervezési igényeire az azonos közös célokat követő egyének szabad megegyezésével válaszol.” — Pjotr Kropotkin

Kölcsönös segítségnyújtás

„A barátság nem terjedhet ki úgy, hogy bekebelezze az egész bolygót. Örökké kicsi, személyes, bensőséges, tudatos, önkéntes és decentralizált marad. Ez előny, nem hiba. A barátság lehetővé teszi, hogy akaratod szerint társulj másokkal és válj el tőlük, miközben megőrzöd egyéniségedet, gondolataid menedékét és annak világosságát, hogy ki vagy és mire van szükséged. Az arctalan, tágabb társadalom parancsainak és az állítólagos közjónak nem kell elhomályosítania elmédet, ha közösségek építése helyett barátságokat kötsz.” — Against Community Building, Towards Friendship ๖

„Nyilvánvalóan ellentmondana mindannak, amit a természetről tudunk, ha az ember kivétel lenne e rendkívül általános szabály alól: ha az ősidőkben olyan védtelen lény, mint az ember, nem a kölcsönös támogatásban találta volna meg védelmét és fejlődésének útját, ahogy a többi állat, hanem a személyes előnyökért folytatott vakmerő versenyben, tekintet nélkül a faj érdekeire. A természet egységének gondolatához szokott elme számára az ilyen feltevés teljességgel védhetetlen. Mégis, bármilyen valószínűtlen és filozófiátlan, mindig voltak hívei. Mindig akadtak írók, akik borúlátóan szemlélték az emberiséget. Többé-kevésbé felületesen ismerték saját szűk tapasztalataikból; a történelemből csak azt tudták, amit a háborúkra, kegyetlenségre és elnyomásra mindig figyelmes krónikások elbeszéltek, és alig többet; ezért arra jutottak, hogy az emberiség csupán egymással mindig harcra kész lények laza halmaza, amelyet ettől csak valamilyen felhatalmazás beavatkozása tart vissza.” — Pjotr Kropotkin, Mutual Aid: A Factor of Evolution

„Sajnálom, de nem akarok császár lenni. Nem ez a dolgom. Nem akarok senkin uralkodni, senkit meghódítani. Szeretnék mindenkinek segíteni — ha lehet — zsidónak, nem zsidónak, feketének és fehérnek. Mindannyian segíteni akarunk egymásnak. Ilyenek az emberek. Egymás boldogságából, nem egymás nyomorúságából akarunk élni.” — Charlie Chaplin záróbeszéde A diktátor című filmben (1940)

„A szolidaritás bizonyos értelemben a jótékonyság ellentéte. A jótékonyság olyan segítség, amely megerősíti a csoportok közötti hierarchikus viszonyt. Ha a gazdagok pénzt adományoznak, a szegények még inkább függnek tőlük. Ha viszont a szegények egyenrangúként szerveződnek az erőforrások megosztására, szolidaritásból cselekszenek.” — Life Without Law

„A szolidaritás tehát az eszköz, amellyel megszerezhetjük és biztosíthatjuk saját szabadságunkat. Megegyezünk, hogy együtt dolgozunk, hogy ne kelljen másnak dolgoznunk. Ha megosztunk egymással, bővülnek a lehetőségeink, és többnek, nem kevesebbnek örülhetünk. A kölcsönös segítségnyújtás az én érdekemben áll — vagyis előnyösnek látom, hogy a kölcsönös tiszteleten és társadalmi egyenlőségen alapuló egyezségeket kössek másokkal; mert ha uralkodom valakin, az azt jelenti, hogy léteznek az uralmat lehetővé tevő feltételek, ezért minden valószínűség szerint egyszer engem is uralni fognak.” — An Anarchist FAQ

„Mielőtt fehér testvéreink eljöttek civilizálni minket, nem voltak börtöneink. Ezért bűnözőink sem voltak. Nem volt lakatunk vagy kulcsunk, így tolvajunk sem. Ha egy ember olyan szegény volt, hogy nem volt lova, tipije vagy takarója, valaki adott neki. Túl civilizálatlanok voltunk ahhoz, hogy nagy értéket tulajdonítsunk személyes javainknak. Csak azért akartunk birtokolni valamit, hogy odaadhassuk. Nem volt pénzünk, így az ember értékét nem mérhettük vele.” — John Fire Lame Deer, Lame Deer, Seeker of Visions

„Milyen csodás eredményeket ért el az ember egyéniségének különleges ereje, amikor a többi egyéniséggel való együttműködés erősítette… az együttműködés — szemben a belső viszállyal és harccal — a faj túlélését és fejlődését szolgálta… csak a kölcsönös segítségnyújtás és az önkéntes együttműködés… alapozhatja meg a szabad egyéni és társulási életet.” — Emma Goldman, Red Emma Speaks, 118. o.

„A munkavállalói tulajdon és a fogyasztói szövetkezetek a piac részei; a kölcsönös segítő társulások és az ingyenes klinikák is a piac részei; ahogy az önkéntes szakszervezetek, a beleegyezésen alapuló kommunák és számtalan más, a kapitalista állapotoktól eltérő megoldás is.” — Charles Johnson, Markets Not Capitalism

„A kölcsönös segítségnyújtásban és a közvetlen cselekvésben való részvétel olyan szolidaritást ad, amely helyreállítja az állami struktúrák által atomizált társadalmakat.” — Joseph Parampathu, Creative Destruction: Rethinking Failure after the State (2021)

„A vertikális agorizmus magában foglalná a közösségi cserehálózatok létrehozását és az ezekben való részvételt, a városi földművelést, a ház körüli kertészkedést, a termelői piacokat, a rendőrség alternatíváinak és a decentralizált, közvetlen kapcsolatokat biztosító technológiáknak a támogatását. Bár e vertikális lépések esetleg állami pénz használatával járhatnak (tehát nem teljesen ellen-gazdaságiak), továbbra is jelentősek az államtól és a vállalati osztályoktól való függőség megkérdőjelezésében. Más lépések nem feltétlenül járnak pénzcserével, mégis a függőség ellen hatnak. Ide tartozhat az erkölcsi támogatás és az állapotokat megváltoztató, a közösség tagjai közötti kapcsolatokat erősítő technológiák terjesztése.” — Derrick Broze, Vertical and Horizontal Agorism

„Így fejlődnének ki »a területi csoportosulások független Kommunái, valamint a társadalmi funkciók szerinti csoportosulások hatalmas szakszervezeti szövetségei — összefonódva és egymást segítve a társadalom szükségleteinek kielégítésében«. Ezekhez jönnek a »személyes rokonszenven alapuló csoportok — számtalan, végtelenül változatos, hosszan tartó vagy múló társulás, amely a pillanat szükségletei szerint minden lehetséges célra létrejön«. E »háromféle csoportosulás« biztosítaná »minden társadalmi szükséglet kielégítését: a fogyasztást, termelést és cserét, kommunikációt, közegészségügyet, oktatást, kölcsönös védelmet a támadás ellen, kölcsönös segítségnyújtást, területi védelmet; végül a tudományos, művészeti, irodalmi és szórakozási igényeket«.” — Pjotr Kropotkin

„A szegénység kriminalizálása a rendőri zaklatás és városi rendeletek révén akadályozza azoknak a lakóhelyüket elvesztő és szegény embereknek a segítését, akik naponta küzdenek, hogy talpra álljanak. A társadalmi egyenlőség további erősítésére továbbra is megosztjuk az élelmet közösségeinkben, szolidaritást építve a hajléktalan emberekkel és a jobb jövőért dolgozó más szervezetekkel.” — Food Not Bombs

Erőszakmentesség

„Reményt adni a sok elnyomottnak és félelmet a kevés elnyomónak — ez a dolgunk; ha az elsőt megtesszük és reményt adunk a sokaknak, a keveseknek félniük kell a reményüktől. Máskülönben nem akarjuk megijeszteni őket; a szegény embereknek nem bosszút akarunk, hanem boldogságot; ugyan milyen bosszút lehetne állni a szegények szenvedésének több ezer évéért?” — William Morris ๖

„Az erőszakmentes cselekvés módszerként összeegyeztethető az erőszakmentes társadalom céljával. A célt tükröző módszerek használatát prefigurációnak nevezzük: a módszerek előrevetítik — más szóval előre jelzik vagy előre megvalósítják — a célt. A prefiguráció gyakorlást és tapasztalatot ad abban, amire törekszünk. Segít megvalósítani a cél egy részét akkor is, ha a kampány sikertelen. Segít az erőfeszítéseket a helyes úton tartani. Ha a cél a szervezett erőszak nélküli társadalom, az erőszakmentes cselekvésnek megvan mindez az előképszerű előnye. Tapasztalatot ad az erőszak nélküli életben; itt és most csökkenti a közvetlen erőszakot, még ha a kampányok elbuknak is; és biztosítja, hogy az erőfeszítések erőszakmentes irányba mutassanak.” — How Nonviolence is Misrepresented

„A mások bántására alkalmazott erőszak (fizikai erő), amely az emberek közötti küzdelem legkegyetlenebb formája, rendkívül megrontó. Természeténél fogva elfojtja az ember legjobb érzéseit, és minden társadalomellenes vonást fejleszt: vadságot, gyűlöletet, bosszút, uralkodási vágyat és zsarnokságot, a gyengék megvetését és az erősek előtti szolgalelkűséget. E káros hajlam akkor is megjelenik, ha az erőszakot jó célra használják. […] Az anarchisták, akik mindenféle elnyomás ellen lázadnak és mindenki teljes szabadságáért küzdenek, ezért ösztönösen vissza kellene riadjanak minden olyan erőszaktól, amely megszűnik pusztán az elnyomás elleni ellenállás lenni, és maga is elnyomóvá válik; mégis ők is belezuhanhatnak a nyers erő szakadékába. […]” — Errico Malatesta, Violence as a Social Factor (1895)

„A vadul emberellenes érzelmek elnézése és mozgalmi taktikaként elvi rangra emelése… egyszerre gonosz és ellenforradalmi.” — Errico Malatesta

„A Dél-Karolinai Egyetem tanulmánya szerint Amerikában az erőszak 42 százalékkal nőtt a vietnámi háború idején. Ez aligha meglepő. Vezetőink törvényen kívüliek, mi miért ne lennénk azok? Ha a kormányzat bombával fenyeget más országokat, mi miért ne fenyegethetnénk egymást pisztollyal? Ha vezetőink megerőszakolják a bolygót, szomszédaink miért ne tehetnék? Vezetőink félelem és erőszak légkörét teremtik. Miért tűnnek megdöbbentnek, amikor az amerikaiak megölik, kirabolják és megcsonkítják egymást?” — Philip Berrigan, Fighting the Lamb’s War: Skirmishes with the American Empire (1996)

„Az államot a polgárokkal szemben alkalmazott rendőri erő tartja össze. Az erőszakban fogant és erőszakkal alátámasztott állam soha nem ér el valódi békét.” — Philip Berrigan, Fighting the Lamb’s War: Skirmishes with the American Empire (1996)

„A történelem legszörnyűbb dolgai — háború, népirtás és rabszolgaság — nem az engedetlenségből, hanem az engedelmességből születtek.” — Howard Zinn, Declarations of Independence: Cross-Examining American Ideology

„A világ legnagyobb bűneit nem a szabályszegők, hanem a szabálykövetők követik el. A parancsot teljesítő emberek dobnak bombákat és mészárolnak le falvakat.” — Banksy, Wall and Piece

„Határozd el, hogy többé nem szolgálsz, és abban a pillanatban szabad vagy. Nem azt kérem, hogy kezet emelj a zsarnokra és ledöntsd, csupán azt, hogy ne tartsd őt tovább; ekkor meglátod, amint egy nagy Kolosszushoz hasonlóan, amely alól kihúzták a talapzatot, saját súlya alatt összeomlik és darabokra törik.” — Étienne de La Boétie, Értekezés az önkéntes szolgaságról

„A kormányzat erőszakalkalmazási képessége messze meghaladja a lázadókét. Az erőszakos lázadás gyakran éppen megerősíti az elnyomó rendszereket, amelyek hihetően állíthatják, hogy a lázadók erőszaka elnyomó intézkedéseket tesz szükségessé. A kormányzat viszonylagos előnye az erőszakos cselekvésben rejlik. A nép viszonylagos előnye ellenben az együttműködés megtagadásának képessége, amely nélkül a kormányzat szinte képtelen fennmaradni. Gondoljunk bele, mennyire végzetesek a kormányzatra nézve az adósztrájkok, bojkottok, általános sztrájkok és a törvénynek való engedelmesség széles körű megtagadása. Bár e taktikák erőszakmentesek, egyetemes és rendíthetetlen alkalmazásuk minden kormányzatot rettegéssel töltene el. Az erőszakmentességnek más előnyei is vannak. Mivel kevésbé veszélyesnek és radikálisnak tűnik az erőszaknál, könnyebben… nyer széles társadalmi támogatást. A részvétel költsége alacsonyabb, ezért valószínűleg többen vesznek részt. A hagyományosan harcon kívül maradó gyerekek, nők és idősek hatékonyan csatlakozhatnak az erőszakmentes küzdelemhez. Nagyobb eséllyel téríti át az ellenfeleket és kelt belső nézeteltérést az uralkodó osztályban. Általában sokkal kevesebb áldozathoz és anyagi veszteséghez vezet, mint az erőszak. És mivel decentralizáltabb az erőszakos cselekvésnél, siker esetén kisebb eséllyel eredményez még elnyomóbb államot.” — Bryan Caplan, „The Literature of Nonviolent Resistance and Civilian-Based Defense”

„A kormányzat biztosítja a népet, hogy más nemzet támadása vagy közöttük élő ellenségek fenyegetik, és hogy a veszélyből csak a kormányzatnak való szolgalelkű engedelmességgel menekülhetnek. Ez a legvilágosabban forradalmak és diktatúrák idején látható, de mindig és mindenütt fennáll, ahol kormányzati hatalom van. Minden kormányzat úgy magyarázza létét és igazolja erőszakos tetteit, hogy nélküle sokkal rosszabb lenne a helyzet. Miután meggyőzte a népet a veszélyről, ellenőrzése alá vonja, majd arra kényszeríti, hogy más nemzetet támadjon meg. Így a nép szemében megerősítést nyer a kormányzat állítása a más nemzetektől fenyegető támadásról.” — Lev Tolsztoj, Christianity and Patriotism (1895)

„Amint erőszakot kell alkalmaznod, a rendszer játékát játszod. Az uralkodó körök bosszantani fognak — megrángatják a szakállad, arcon pöccintenek —, hogy harcra kényszerítsenek. Mert ha már erőszakos lettél, tudják, hogyan bánjanak veled. Az egyetlen, amivel nem tudnak mit kezdeni, az erőszakmentesség és a humor.” — John Lennon

„Nem tudunk és nem is akarunk erőszakot alkalmazni, kivéve önmagunk és mások védelmében az elnyomással szemben.” — Errico Malatesta

„Ezért közösségi védelmi hálózatokat építünk hadseregek helyett. Bizalmat építünk hatalom helyett. Egyesítjük az örömteli játékot és a dacos lázadást. Szeretetünket szolidaritással mutatjuk ki, közös identitásainkat és földrajzi hűségünket pedig merész kíváncsiság, törekvés és barátság szentségtörő tetteivel áruljuk el. Élő hálózatokat építünk, nem klikkeket. És még amikor egyedül érezzük magunkat, akkor is a radikalizmus foltvarrott takarójába vagyunk szőve. Tetteinkkel és gondolatainkkal, kisebb-nagyobb ellenállásunkkal valami nagyon különlegeset építünk. Így bár a fájdalom és a küzdelem, amellyel szembenézel, halálosan valóságos, kötelékeink is azok. Bárhogy próbálják, az anarchizmust sosem ölhetik meg. Ezért bátorságot meríthetünk akkor is, ha a remény egyre drágább. Nem vagy egyedül.” — Stigmergic Parity and Revolt

Közvetlen cselekvés

„Az emberek kérdezik, mi értelme a kis erőfeszítésünknek. Nem látják, hogy egyszerre egy téglát kell leraknunk, egyszerre egy lépést tennünk. A tóba dobott kavics hullámokat kelt, amelyek minden irányba terjednek. Minden gondolatunk, szavunk és tettünk ilyen. Senkinek nincs joga leülni és reménytelennek érezni magát. Túl sok a tennivaló.” — Dorothy Day ๖

„Sose kételkedj benne, hogy gondolkodó, elkötelezett polgárok kis csoportja képes megváltoztatni a világot; valójában mindig csak ilyeneknek sikerült.” — Margaret Mead

„A világot a példád változtatja meg, nem a véleményed.” — Paulo Coelho

„Igazságtalan törvények léteznek; elégedjünk meg az engedelmességgel, vagy igyekezzünk megváltoztatni őket, és addig engedelmeskedjünk, amíg nem sikerül, vagy szegjük meg őket azonnal? Ilyen kormányzat alatt az emberek általában úgy gondolják, várniuk kell, míg ráveszik a többséget a változtatásra. Azt hiszik, ha ellenállnak, az orvosság rosszabb lesz a bajnál. De éppen a kormányzat hibája, hogy az orvosság rosszabb a bajnál. Ő teszi rosszabbá. Miért nem készül fel szívesebben a reformokra és gondoskodik róluk? Miért nem becsüli meg bölcs kisebbségét? Miért kiált és ellenáll már azelőtt, hogy sérelem érné? Miért nem ösztönzi polgárait, hogy éberen mutassanak rá hibáira, és cselekedjenek jobban annál, mint amit ő elvár?” — Henry David Thoreau, Polgári engedetlenség

„Az engedetlenség minden történelmet olvasó szemében az ember eredeti erénye. Az engedetlenség által jött létre a haladás, engedetlenség és lázadás által.” — Oscar Wilde, The Soul of Man under Socialism

„Meg kell tanulniuk, hogy hatalmuk nem szavazataik számában, hanem a termelés leállításának képességében rejlik.” — Voltairine de Cleyre, Direct Action

„Az új rendben a szakszervezeti bürokráciák elsődleges feladata az volt, hogy elnyomják tagságuk vadsztrájkjait, a munkahelyi közvetlen cselekvést, és a munkások fellépését az NLRB szabályai szerint bejelentett sztrájkokra korlátozzák.” — Kevin Carson

„Az agorizmus a Konkin által »nyereséges polgári engedetlenségnek« nevezett módszerrel az állami támogatás fokozatos visszavonásában hisz. Az állam bevételeinek és rendeltetésének kiéheztetése, e feladatok decentralizált intézményekhez való átadásával, az agorizmus szerint a szabad piacok elérésének legjárhatóbb útja.” — „Agorism”, Encyclopedia, Konkin stratégiájának leírása

„Előre írom meg ezt a nyilatkozatot adómegtagadásom okairól, mivel hivataluk nemrég tájékoztatott, hogy állandó adómegtagadásom miatt börtönbe kerülök. Letartóztatásomkor benyújtom 1948-ban addig szerzett jövedelmem helyes kimutatását. Meggyőződésemet a kormányzat igazságtalanságáról — amely elsősorban háborúzásra létezik — az elmúlt hat év során közöltem hivatalukkal minden adó megtagadásakor, valamint a Catholic Worker cikkeiben.” — Ammon Hennacy

„Ha ezer ember nem fizetné be az adóját ebben az évben, az nem volna erőszakos és véres intézkedés, mint az lenne, ha befizetné, lehetővé téve az Államnak az erőszakot és ártatlan vér ontását. Valójában ez a békés forradalom meghatározása, ha egyáltalán lehetséges ilyen. Ha az adószedő vagy más hivatalnok megkérdezi tőlem, ahogy már egy megkérdezte: »De mit tegyek?«, azt válaszolom: »Ha valóban tenni akar valamit, mondjon le a hivataláról.« Ha az alattvaló megtagadta a hűséget, a hivatalnok pedig lemondott, a forradalom megtörtént. De tegyük fel, hogy vér folyik. Nincs-e vérontás akkor is, ha a lelkiismeretet sebzik meg? E seben át az ember igazi embersége és halhatatlansága folyik ki, és örök halálba vérzik. Most is látom ezt a vért.” — Henry David Thoreau, Polgári engedetlenség

„Ha a szegényeknek elérhetetlen, akkor nem radikális és nem forradalmi.” — Ismeretlen szerző

„El tudsz képzelni rabszolgákat egy ültetvényen, amint az urakra szavaznak, kampányokra és jelöltekre pazarolják energiájukat, miközben a »földalatti vasút« felé indulhatnának? Biztosan az ellen-gazdasági alternatívát választanák; biztosan Dr. Rothbard is erre buzdítaná őket, nem arra, hogy az ültetvényen maradjanak az Abolicionista Rabszolgatartók Pártjának megválasztásáig.” — SEK III

„Ne tévesszen meg soha az a hit, hogy a gazdagok megengedik, hogy szavazással elvedd vagyonukat.” — Lucy Parsons

„Egyetlen nagy eszme sem lehet kezdetben a törvény határain belül. Hogyan is lehetne? A törvény mozdulatlan. A törvény rögzült. A törvény szekérkerék, amely körülményre, helyre és időre tekintet nélkül mindannyiunkat megköt.” — Emma Goldman, 1917

„A legnagyobb változás, amelyet meg kell tennünk, a fogyasztástól a termelés felé vezet, akár kis léptékben, saját kertjeinkben. Ha csak tíz százalékunk így tesz, mindenkinek elég jut. Ezért hiábavalók a kert nélküli forradalmárok, akik éppen attól a rendszertől függenek, amelyet támadnak, és élelem és menedék helyett szavakat és golyókat állítanak elő.” — Bill Mollison

A lehetőség ablaka

„Sosem változtatod meg a dolgokat azzal, hogy a meglévő valóság ellen harcolsz. Ha változtatni akarsz valamin, építs új modellt, amely elavulttá teszi a régit.” — Buckminster Fuller ๖

„Az állam nem olyasmi, amit forradalommal el lehet pusztítani, hanem állapot, az emberek közötti bizonyos kapcsolat, emberi viselkedésmód; úgy pusztítjuk el, hogy más kapcsolatokat létesítünk és másként viselkedünk.” — Gustav Landauer, idézi Colin Ward a The State and Society című műben

„Kapitalizmusban élünk, hatalma kikerülhetetlennek tűnik — de annak tűnt a királyok isteni joga is.” — Ursula K. Le Guin, beszéd a National Book Awards díjátadóján (2014)

„A politikai vagy kormányzati rendszert feloldani, elmeríteni és eltüntetni a gazdasági rendszerben, egyenként csökkentve, egyszerűsítve, decentralizálva és megszüntetve minden fogaskerekét e hatalmas gépezetnek, amelyet Kormányzatnak vagy Államnak neveznek.” — Pierre-Joseph Proudhon, General Idea of the Revolution in the Nineteenth Century

„Az emberiségnek jelentős fordulatot kell tennie az együttműködő, decentralizált és rugalmas termelési mód felé, hogy biztosítsa fennmaradását ezen a bolygón.” — Eric Fleischmann

„A kettős hatalom az az elképzelés, hogy az új világ csíráját a jelenlegi elleni küzdelem közben kell létrehozni: »az újat a régi héjában építeni«. Ez a munkásosztály önigazgatási szerveinek támogatását jelenti, amelyekben gyakorolhatjuk autonómiánkat, és korlátozhatjuk a főnök és a kormányzat hatalmát, amíg szembe nem szállhatunk velük és el nem törölhetjük mindkettőt. A kettős hatalom stratégiája közvetlenül kihívja a hatalmi intézményeket, ugyanakkor valamiképpen előrevetíti az általunk elképzelt új intézményeket. Ezért nem csupán ellenzi az államot, hanem fel is készít azokra a nehéz összecsapásokra és kérdésekre, amelyek forradalmi helyzetben felmerülnek.” — Beyond Resistance

James Livingstonhez és Michel Bauwenshez hasonló szerzők kifejezetten korábbi átmeneteket használtak a hierarchiából hálózatba való átmenet modelljeként. Noha politikai kultúránk, jobb- és baloldalon egyaránt, a kapitalizmus utáni átmenetet a francia és orosz forradalom szemüvegén át látja — hirtelen, felkeléses folyamatnak és nagyrészt az állam megragadásával egyenlőnek —, semmi okunk feltételezni, hogy az lesz. Ugyanolyan könnyen lehet évtizedekig tartó, viszonylag fokozatos folyamat, mint a Nyugatrómai Birodalom és a feudalizmus hanyatlása.

[…]

A körülbelül ötszáz éves kapitalista rendszer, mint a korábbi történelmi rendszerek, nem egyetlen tömb, hanem egymással kölcsönhatásban álló társadalmi formációk összessége — egyesek erősödnek, mások hanyatlanak. Ebből következik, hogy a kapitalizmus felváltásának nem kell a haladó erők egységes tömbje által végrehajtott drámai törést jelentenie. Ahogy Eugene Holland érvel:

ilyen radikális rendszerszakadás csak akkor szükséges, ha eleve teljes rendszerként fogod fel a társadalmat vagy termelési módot. […] Ha az elemeket uralkodó, maradvány és kialakuló elemekként értelmezzük, az jelentősen javítja az utópikus kilátásokat, hiszen feltételezhetően lennének pozitív elemek, amelyeket megerősíthetünk (a »kialakulók«), a bírálni és elutasítani való negatívak (feltehetően minden »uralkodó«) mellett. […]

A helyzet végül akkor oldódik meg, amikor a régi rend erői megpróbálják — sikertelenül — megakadályozni az átmenetet.

[…] jelenlegi helyzetünk kedvező […], mert a sokaság alkotóereje annyira megérett, hogy kommunikációs és együttműködési hálózatain, a közös javak termelésén keresztül már képessé válik egy alternatív demokratikus társadalom önálló fenntartására. Itt válik fontossá az idő kérdése. Mikor jön a szakadás pillanata? […]

A forradalmi politikának a sokaság mozgásában és a közös, együttműködésen alapuló döntések felhalmozódása révén meg kell ragadnia a szakadás pillanatát […], amely új világot teremthet.

Bármilyen hirtelennek és drámainak tűnik is a végső szakadás, csak egy régóta tartó folyamat — »az új társadalom szerkezetének építése a régi héjában« — betetőzése.

[…]

John Holloway hasonlóan érvel amellett, hogy a kapitalizmus utáni átmenet »résekben zajló folyamat« lesz, akárcsak a feudalizmusból a kapitalizmusba vezető.

[…]

A közjavakon alapuló, egyenrangúak közti termelés a kapitalista vállalat és az állam alternatívájaként lehetővé teszi

a használati érték közvetlen társadalmi előállítását olyan új életgyakorlatok révén, amelyek nagyrészt a tőke ellenőrzésén kívül esnek, és jelentős mértékben társadalmasított termelőeszközöket használnak. E folyamatok nem kapitalisták, hanem posztkapitalisták, abban az értelemben, hogy újratermelésükhöz többé nincs szükségük a tőke semmiféle meghatározott szerepére.

— Kevin Carson, The Desktop Regulatory State, „The Transition from Hierarchies to Networks”

„Ha jogi úton lehetetlennek bizonyul rákényszeríteni az uralkodó hatalmat, hogy változtasson kormányzásának módján, és ha azok, akik elutasítják e hatalmat, különböző okokból nem tudják vagy nem akarják erővel megdönteni, akkor a független, alternatív vagy párhuzamos [társadalom] létrehozása az egyetlen méltó megoldás.” — Ivan Jirous, Parallel Polis: An Inquiry, az Academy of Ideas idézetében

„A gazdasági ellenintézmények sajnos egy tágabb vállalati kapitalista gazdaság keretein belül működnek. Olyan piacokon versenyeznek, ahol az uralkodó cégek intézményi kultúrája felülről lefelé irányuló és hierarchikus, ezért nagy a veszélye, hogy maguk is átveszik. Ezért van olyan nonprofit és szövetkezeti szektor, amelynek vezetése megkülönböztethetetlen kapitalista megfelelőjétől: presztízsfizetések, felduzzasztott középvezetés, bürokratikus ésszerűtlenség, és a legújabb motivációs-vezetési elméletek dogmáinak szolgai követése. A problémát súlyosbítja a kapitalista pénzügyi rendszer, amely hitellel jutalmazza az ortodox szervezeti modellt követő cégeket (akkor is, ha az alulról szerveződő megoldás sokkal hatékonyabb).” — Kevin Carson, Building the Structure of the New Society Within the Shell of the Old

„A horizontális, hálózatos kommunikációs technológiák lehetővé teszik a közgondolkodás fázisváltásának korábban ismeretlen gyorsaságát. Doug McAdam a »kognitív felszabadulás« kifejezést alkotta arra a »folyamatra, amelyben az emberek hirtelen, közösen eldöntik, hogy többé nem félnek, hogy korábbi félelmük vagy közönyük hazugságokon alapult, és hogy nincs visszatérés a régi gondolkodáshoz«. Ha a társadalom kritikus tömege eldönti, hogy a változás elkerülhetetlen, akkor azzá válik. A hálózatos kommunikációs technológiával pedig ez a kritikus tömeg hirtelen és váratlanul állhat össze.” — Kevin Carson, The Desktop Regulatory State: The Question of Repression

„Tragikus irónia, hogy az emberiség történetének leghalálosabb tömeggyilkosságait egy radikálisan más és jobb társadalom megteremtésének vágya motiválta. Az Utópia megtervezésének kísérletét a világ legszörnyűbb bűneinek igazolására használták.” — Benjamin A. Valentino

„A legradikálisabb forradalmár a forradalom másnapján konzervatívvá válik.” — Hannah Arendt

„Minden modern forradalom az Állam hatalmának megerősödésével végződött. 1789 Napóleont hozza; 1848 III. Napóleont; 1917 Sztálint; a húszas évek olasz zavarai Mussolinit; a Weimari Köztársaság Hitlert. Ezek a forradalmak — különösen miután az első világháború eltüntette az isteni jog maradványait — egyre merészebben az emberiség és a valódi szabadság városának felépítését javasolták. Az Állam növekvő mindenhatósága minden alkalommal jóváhagyta ezt az ambíciót. Tévedés volna azt mondani, hogy ennek szükségszerűen így kellett történnie. Megvizsgálhatjuk azonban, hogyan történt; talán tanulság is következik belőle. Néhány, e tanulmányhoz nem tartozó magyarázatot félretéve a modern Állam különös és rémisztő növekedését a mértéktelen technikai és filozófiai törekvések logikus következményének tekinthetjük: ezek idegenek a lázadás valódi szellemétől, mégis belőlük született meg korunk forradalmi szelleme. Marx prófétai álma és Hegel vagy Nietzsche túlfűtött jóslatai, miután Isten városát a földdel tették egyenlővé, egy racionális vagy irracionális Államot idéztek meg, amely mindkét esetben a terrorra épült.” — Albert Camus, A lázadó ember

„…ilyen forradalmat lehetetlen diktatúra és államhatalom útján véghezvinni. Ha nincs széles körű, alulról jövő újjáépítés — amelyet maguk a munkások és parasztok valósítanak meg —, a társadalmi forradalom csődbe jut… [R]emélnünk kell, hogy… komoly erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a dolgozó osztályból — parasztokból, munkásokból és értelmiségiekből — kineveljék a jövő forradalmának embereit, akik nem fentről jövő parancsoknak engedelmeskednek, hanem maguk képesek kidolgozni az egész új gazdasági élet szabad formáit.” — Pjotr Kropotkin

„A Földet olyan birodalmak romjai borítják, amelyek örökkévalónak hitték magukat.” — Camille Paglia